-Nagyszerű! Imádok vadászni! Mintha nem lenne épp elég bajom, meg dolgom. Ráadásul pont veled.
-Hm… – fejezte ki elégdetlenségét Annihillus.
-Már ne értsd félre, nem a származásoddal van gondom, vagy a képességeiddel. Bizonyára egész erős lehetsz, de akkor is. Értesz te egyáltalán a vadászathoz?
-Valamelyest.
-Na mindegy akkor, ezt megint jól megkaptam a sorstól.
-Olyan, hogy sors nem létezik, Hektor.
-Jah, persze-persze , és, mint tudjuk a szerencsében sem hiszel. Hiszel te egyáltalán valamiben? Biztos azt gondolod, hogy a világ is csak úgy kipattant a semmiből mi?
-Nem egészen.
-Hát nem vagy valami fecsegős típus azt látom!
-Na mindegy, essünk ezen túl minél gyorsabban! Először is fel kell állítanunk valami csapdát, mivel nem látok semmi oylat, ami ehető lenne a környéken. Sajnos eléggé kihalt a táj. Sehol egy fa, vagy bokor, amiről leszedhetnénk a gyümölcseit, mindenhol csak ez a sziklás szürkeség.
-Errefelé, úgy tudom élnek szarvasok, illetve feljebb hegyikecskék és többféle ragadozó is.
-Miféle ragadozók?
-Többnyire rókák, medvék és árny-farkasok.
-Árny-farkasok? Betelepültek már ide is?
-Igen. Terjeszkedik a sötétség. Ráadásul egyre erősebbek ők is. Azt hallottam, hogy miután elterjedtek a környéken, először a konkurens ragadozó fajokat vadászták le. Így lett övék az egész környék. Itt ők állnak a tápláléklánc csúcsán.
-Remek! Akkor már itt is van mitől tartani. Na ez a beszélgetés is jól felidegesített. Jobb lesz szerintem inkább, ha az élelemszerzés hátralevő részét csendben töltjük.
-Nekem megfelel.
-Ez a hely itt azt hiszem jó is lesz, ahol most állok. Legalább magammal hoztam a dolgaimat, így nem esik majd nehezemre felállítani egy csapdát. Bah!
-Kimondtam azt a bizonyos szót: szerencsére. El tudom képzelni, erre is mit mondanál: á szörencseh azz nem lítezik. – gúnyolódott Hektor.
-Na mindegy, felállítom a csapdát, aztán majd lesz valahogy. – Mondta, miközben táskáját a földre téve előszedte a „csapda kellékeket”.
Ezután hozzálátott a csapda felállításához, majd hátrafordult, hogy mondjon valamit Annihillusnak, de miután körbenézett sem látta sehol, viszont megpillantott egy közel húsz méterre levő, sebesen futó őz, és gida párost, amint eleinte közelítettek, majd megpillantva Hektort, egyre távolodtak. Mihelyst – pillanatok múlva – észbe kapott, már készítette íját, de gyanította, hogy el fog késni.
-Ilyenkor kell eltűnnie, annak a félkegyelmű shakkargnak is!
Pár pillanattal később egy sebes árny suhant előre a háta mögül, s mintha az a valami hátrafordult, és belenézett volna a szemébe. Majd röpke idő alatt egy villanást látott, s mintha az árny egyik tagja megnyúlt volna. Hamarosan mindkét állat a összeesett, az részéről, valami vörös felhő kíséretében. Hektor csak ámult a történteken, miközben úgy érezte: újra normális lett az időérzékelése, és nem érzi azt, mintha lelassult volna körülötte az idő folyása, s ezzel együtt ő maga is.
Ahogy közelebb ment, látta, hogy a shakkarg áll a két álat fölött. Lassan odament hozzájuk, s azt láthatta, hogy társa kézfeje előtt kb. egy láb távolságra, a gida párhuzamosan emelkedik, majd közelít a szája felé. Mikor már a megfelelő távolságban volt a zsákmány, szája előtt gömb alakban vibrálni, majd kéken izzani kezdett a levegő. Ezután a kék tűzgöm, úgy tűnt egyre jobban magához szorítja a gidát. A procedúre vége az lett, hogy az állat lágy részeit magába szippantotta a shakkarg, majd a fölösleges részek – a csontok, szőrzet stb. – egy kisebb robbanás következtében szanaszét szóródtak, néhány méteres távolságban.
Hektor elképedve figyelte a jelenetet, majd annak befejeztével, így kommentálta az eseményeket:
-Néha komolyan hányok tőled, Nihil!
-Mondtam már, hogy, ne hívj így!
-Hát ami azt illeti, elég undorítóan… hmm… táplálkozol.
Miután befejezte mondandóját, gondolta vet egy pillantást a másik elejtett állatra is. Az őz feje helyén csupán egy ocsmány nyakcsonk volt, amelyből csak úgy folyt a vér, lassan amolyan vértócsát képezve.
-Hát ezeket jól elintézted.- mondta Hektor.
-Valahogy el kellett kapnom őket.
-Már csak azt tudnám, hogy visszük vissza ezt a nagy dögöt.
-Azt csak bízd rám.- válaszolta Annihillus.
Ekkor felemelte kezét, s azzal egyet intve, egy kisebb morajló hang kíséretében, a tetem felemelkedett a földről, majd a sötétbőrű lény háta mögé lebegett.
-Indulhatunk.-mondta.
Eközben az ember csak bámulva nézett, mit művel a shakkarg. Hamarosan azonban észbekapott és követni kezdte, visszafelé induló társát. A táborba visszavezető úton a szarvas hűségesen követte a háta mögött elejtőjét, a föld felett lebegve.
2 hozzászólás
Egyenest a közepébe! De még így is érdekes és kellemes volt elmerülni a világodban.
Üdv. Tamás
Kedves Lorna al Tyrael!
Köszönöm a dicsérő szavakat. 🙂
Gondoltam ezzel a részlettel megpróbálom kissé felcsigázni az érdeklődést. Úgy látom, esetedben sikerült is.