1.
Dermott Carter rémálmai szorításában fuldokolva ébredt. Zihálva bámulta az olcsó motelszoba mocskos tapétáját az éjjeli lámpa beteges fényében. Beletelt némi időbe, amíg eszébe jutott, hol van. Karikás szemmel ült fel az ondófoltos ágyon, és a zubbonya zsebéből előkapart orvosságos üvegből a tenyerébe pottyantott egy sárga színű kapszulát.
„Az érzelmek rosszak. A Fájdalom, a Rettegés, és a Gyűlölet mind-mind megölnek, de az összes közül a Szeretet a legveszélyesebb. Ha nem tudsz kívül maradni a dolgokon, előbb-utóbb összeroppansz.”
Yates emlékek ködéből felködlő arca hatalmas meteorológiai hőlégballonként töltötte be a tudatát, ahogy a veteránok fölényével osztotta neki az észt. Lelki szemével még mindig maga előtt látta az álmában pergő lidércnyomás képeit, melyek absztrakt módon összekeveredtek a rutinosabb dokumentátor eltorzult alakjával. Levágott végtagok, elgyötört arcú, halálra kínzott szőke nők kavarogtak elméje vetítővásznán, időnként pedig Yates villant fel közöttük a szürke öltözőszekrények előtt, miközben a tetőablakon beözönlő napsugarak szinte áttetszővé tették a koponyáját borító világosszőke hajhullámokat.
Dermott a szájába lökte a sárga tablettát, és víz nélkül, szárazon lenyelte.
A keserű íz elömlött a szájpadlását, de hozzászokott már, a hatás pedig kárpótolta a kellemetlenségért. A középkorú, átlagos külsejű férfi szívverése lassacskán lecsillapodott, légzése egyenletessé vált – felszáradtak a homlokán csillogó verítéktavak.
„Jobb már, ugye jobb?”
Yates megint betolakodott a tudatába, de nem sikerült kibillentenie az egyensúlyából. Érezte, hogy eltűnik, ha elég időt hagy neki. Pislogva nézett körül a lepusztult szálláson. Megállapította, hogy gyönyörű állapotok uralkodtak a kétezernyolcas évek New Yorkjában, és ez minősítette a szemében az egész huszonegyedik századot.
A motelszoba levegője áporodott maradt, hiába tárta sarkig az ablakot, nem akadt egyetlen kósza légáramlat sem, amely eltüntette volna a szagokat. Odakint alig hajnalodott, az ágya melletti rozzant asztalkán reggel hatot mutatott a digitális óra. Bőségesen időben volt még, ha rá akart állni Walkerre. Tudta, a fickó reggel nyolcnál előbb sosem kászálódik ki az ágyból, mintha ő lenne minden idők legkényelmesebb sorozatgyilkosa.
Dermott megborzongott, aztán kikapcsolta a hét órára beállított ébresztőfunkciót, és tett néhány tornamozdulatot, hogy serkentse vérkeringését. Amikor kellően bemelegedett, elvonult zuhanyozni. A vizesblokkban tartózkodó csótánycsaládok rémülten futottak szerte-szét a lakóhelyükön megjelenő fény elől. A göthös vízvezeték barnás színű löttyöt köhögött fel, végül sikerült valami zavaros, tisztálkodásra többé-kevésbé alkalmas folyadékot előharákolnia. A viszolyogva aláálló, szálkás izomzatú dokumentátor nem merte volna alaposabb kémiai analízisnek alávetni. Élénk fantáziája mikrobák és vírusok ezreit hívta életre, akik tort ülnek a testén. Csak az vigasztalta, hogy saját idejében beoltották minden korabeli betegség ellen.
Öltözködéskor különös figyelemmel vette fel a poláris védőruhát, a fölé kerülő holmikkal leplezve a különleges felszerelést. Utoljára az időgép következett, melyet karórának álcáztak készítői. Amikor megérintette a törhetetlen üveglapot, vörös számkombinációk villantak fel a szeme előtt, miután a szerkezet másodperc törtrésze alatt ellenőrizte személyazonosságát.
Pontosan két nap és három óra volt hátra Isaac Walker első rémtettéig, hogy kezdetét vegye a kriminalisztika egyik legkegyetlenebb gyilkosságsorozata.
Dermott, mielőtt immár lelkileg érzéketlenül kilépett volna a motelszoba ajtaján, végrehajtott egy utolsó félmozdulatot karórája számlapján. Érezte a hirtelen forróságot, ahogy bekapcsolnak a bőre alá ültetett szenzorok. Ettől a pillanattól teljes testfelülete készen állt, hogy rögzítse külső környezete zajait, százméteres távolságon belül. Figyelmét a rövid, halk zúgás sem kerülte el, ahogy a pupillájába épített kamerák is aktívvá váltak.
„Minden hibátlanul működik” – állapította meg elégedetten.
Eljött az ideje, hogy újabb munkanapba kezdjen a huszonegyedik századi New Yorkban.
2.
Walker megint az utcán cserkészett, bár úgy tűnt, maga sem érti, mit akar. Dermott pontosan tudta, milyen döntésre jut nemsokára. Azzal is tisztában volt, a férfi miért teheti meg különösebb fejfájás nélkül, hogy fel-le furikázik a Nagy Almának nevezett város utcarengetegében. Fejből sorolhatta volna a megfigyelt alany adatait és minden egyebet, ami hozzátartozott a férfi személyiségprofiljához.
Walker tudtán kívül rokonságban állt egy idős déli asszonnyal, akinek kisebb gyárai helyezkedtek el a napsütötte államok mentén. A konzervatív matrónát Elisabeth Fletchernek hívták, és amikor váratlanul elhalálozott otthona tornácán, egy hintaszékben, egyenesen az örökkévalóságba pöfékelve a szájában lógó tajtékpipa füstjét, a hatóságok nem akadtak sem végrendeletre, sem más vér szerinti hozzátartozóra a távoli, New Yorkban élő férfin kívül.
A jelentéktelen kis aktakukac markába hatalmas vagyon hullott egyik pillanatról a másikra. Könnyedén megélhetett a bankban lekötött összegek kamataiból, anélkül, hogy a gyárak havi nyereségével foglalkoznia kellett volna. Még aznap kilépett a munkahelyéről, és nekivágott szürke Pontiacjával az utcáknak, anélkül, hogy tudatában lett volna, mit keres valójában. A későbbi pszichológiai elemzések szerint az örökség nyitotta meg lelkében a sötétséget fogva tartó zsilipeket. Dermott erre nem vett volna mérget, arra viszont igen, hogy Walker nem egészen negyvenkilenc óra múlva megöli első áldozatát, akit Mary-Ann Millernek hívnak.
A sorozatgyilkos bármennyit kószált az utakon megoldást keresve lelke háborgására, végül mindig visszatért a nő házához, mintha akarata ellenére vonzaná oda valami. Dermott pontosan kilenc napja követte a feltűnésmentes, fekete Buickal, melyet álnéven bérelt az egyik kölcsönző cégtől, és a megfigyelt személy minden délután Mary-Ann otthonánál lyukadt ki, mintha képtelen lenne huzamosabb időre elszakadni leendő áldozatától.
A szokott, cél nélküli autózás ezúttal is a magányosan árválkodó, külvárosi házhoz vezetett. Walker figyelte a nőt, Dermott pedig a férfit. Nem történt semmi különös, és nyilvánvaló volt, hogy nem is fog. Ez is Dermott munkájához tartozott: az unalom órái, melyek később szélsőségesen kirobbanó erőszak formájában hozzák meg gyümölcsüket. A dokumentátor kissé elbambult, de megengedhette magának. A testébe épített műszerek, akkor is tették a dolgukat, ha nem összpontosított. Elméje meglepő módon nem régebbi dokumentációk eseményeihez tért vissza – azokat gondosan elzárta tudata egyik külön rekeszébe –, hanem arra a napra, amikor elfogadta a Sötét Pszichiáter ajánlatát, és elment a Dokumentációs Intézetbe kitölteni néhány űrlapot.
A férfi Richard Blairként mutatkozott be, amikor először felkereste, de ő magában csak Sötét Pszichiáternek nevezte, és minden egyes találkozásukkor erősödött benne a meggyőződés, hogy alaposan beletrafált különös kísértője lényegébe.
A nagykorúságát betöltő Dermott kikerülve a Kiskorúak Nevelőintézetének védőszárnyai alól, munka nélkül lézengett jó ideje, amikor a baljós figura felbukkant az életében. Akkoriban már eljutottak hozzá a félve elsuttogott híresztelések az egyre szélesebb nyilvánosságot kapó szervezetről, amely Pszichiáterek Tanácsának nevezte magát. Azt rebesgették a társaság az emberi elme manipulálását tűzte ki célul maga elé, és globális hatalomra tör a kulisszák mögött, miközben arra hivatkozik, hogy csupán a sorozatgyilkosok jelentette veszélyt szeretné kiküszöbölni. Ezt sikerült is elhitetniük a közvéleménnyel, amivel tökéletesen levették a lábukról a tömegeket, de Dermott – aki jó adag paranoiát szedett össze az Intézet nyomasztó légkörében – szívesebben adott hitelt az álnok tervekről szóló pletykáknak.
A Sötét Pszichiáter felajánlotta, hogy lépjen a kiválasztottak sorába, és álljon a Dokumentációs Intézet tagjai közé. Blair ritka visszataszító figura volt, arcberendezése azt a benyomást keltette az emberben, hogy valami öltönyt viselő hüllővel társalog, aki villás nyelvét egyenesen a lelkébe mártja. Dermott maga sem tudta, miért mondott igent, ahogyan azt sem értette, milyen apróból bukkant fel lepusztult bronxi lakása közepén a látogató – a vendégéből áradó delejes hatás azonban szinte rabul ejtette.
Amikor a megbeszélt időpontban felbukkant az ultramodern betonsírboltra emlékeztető intézmény bejárata előtt, Blair már olyan izgatottan várta, mint hálója közepén lapuló pók a csapdájába sétáló legyet. A tesztek végére émelyítő öröm derítette fel vendéglátója arcát.
– Maga a mi emberünk, Carter – közölte elégedetten. – Megfelelő alkattal rendelkezik ahhoz, hogy a legkiválóbb dokumentátorok egyike váljék magából.
Egy fehér falú szobában ültek, és a Sötét Pszichiáter mindenféle diagramok vaskos kötegeit lóbálta vendége orra előtt.
– Mit ért ez alatt? – firtatta Dermott. – És tulajdonképpen miféle munkáról lenne szó?
– Némi kerülővel kell kezdenem – válaszolta fölényesen Blair. – Természetesen egyetlen szó sem publikus abból, ami itt elhangzik. Ha eljárna a szája, maga halott ember, és ezt szó szerint kell értenie.
Dermott felvonta a szemöldökét.
– Fenyeget? – kérdezte csendesen.
– Úgy van – vágta rá szárazon a Sötét Pszichiáter. – Nem szeretném kivonni magát a forgalomból Carter, de ha rákényszerít, biztosra veheti, hogy megteszem. Azt hiszem, ideje felfednem a kulcsinformációt, amely meggyőzi róla, nincs más választásom. A lényeg: a kormány tudósai eljutottak az időutazás gyakorlati kivitelezéséhez.
Dermott felnevetett.
Blair visszanevetett rá, aztán egy könnyed lépéssel áthidalta a kettőjük közti távolságot, és állon vágta. Nem adta bele minden erejét, de ügyesen eltalálta. Dermott nekitántorodott az egyik üvegezett szekrénynek, amelyik több másikkal együtt sorakozott a jobb oldali fal tövében, és érezte, hogy felrepedt az ajka.
– Nem viccelek – szögezte le higgadtan Blair. – Jó lenne, ha komolyan venne, és odafigyelne arra, amit mondok!
Dermott nekiugorhatott volna, de ösztönei azt súgták, nem lenne értelme. Az Intézetben hozzászokott, hogy meghunyászkodjon az erősebbek előtt, márpedig tudat alatt elismerte, a Sötét Pszichiáter felette áll a hatalmi ranglétrán.
– Tehát – folytatta Blair zavartalanul, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna – kormányunk az időutazás technológiájának birtokába jutott, és már csupán az volt a kérdés, mire használja fel. Végül mi, a Pszichiáterek Tanácsa szolgáltunk olyan alternatívával, amelyet elfogadtak. A józan ész azt súgta, túl veszélyes lenne beleavatkozni a múlt eseményeibe, nem tudva, milyen hatással lennének jelenünkre a változások. Ezért döntöttünk a dokumentátori munka mellett, olyan eseményekkel kapcsolatban, melyek többségét homály fedte a történészek előtt. Legfőbb specialitásunknak a kriminalisztika és az emberi elme deviáns tartományainak összefonódását választottuk. Felfedett és kiderítetlen sorozatgyilkosságok elkövetőinek tevékenysége egyaránt számot tart az érdeklődésünkre. Ügynökeink elítélt, illetve hatóságok elé soha nem került bűnözők tetteit rögzítik a múltban, hogy viselkedési együtthatóik összevetésével kiszűrhessük a jelenben rejtőzködő pszichopatákat. Eddig érthető voltam?
– Igen – bólintott Dermott, még mindig sérült ajkát törölgetve kézfejével. – Illegális felvételeket készítenek letűnt korszakok gyilkosairól, anélkül, hogy megakadályoznák rémtetteiket.
A Sötét Pszichiáter elmosolyodott.
– Úgy van – mondta elégedetten. – Ehhez természetesen különleges lelki beállítottság szükségeltetik. Érzéketlenség, mondhatni, némi őrület. Amikor kormányügynököket használtunk még a legkeményebbek is összeroppantak egy idő után. Az átlagos elme képtelen végtelen számú borzalmat elviselni, anélkül, hogy meg ne próbálna gátat vetni az erőszaknak, ami persze katasztrofális következményekkel járna. Így kötöttünk ki saját korszakunk pszichopatái mellett, akikben még nem tört fel a téboly, de latensen jelen van elméjük mélyén, és csak a megfelelő alkalomra vár. Rendelkezünk a megfelelő eszközökkel az ilyesfajta emberek felkutatására és kordában tartására. Az elvégzett tesztek azt mutatják, hogy maga is közéjük tartozik.
– Nem vagyok őrült – mondta Dermott, aztán keskeny, haragos vonallá préselte ajkát.
– De bizony az vagy, te kis kurafi – jelentette ki fejét ingatva a Sötét Pszichiáter.
Dermott ekkor vetette rá magát, hogy megölje.
3.
Dermott szállása ugyanolyan lehangolóan festett, ahogyan reggel hátrahagyta. Walker szokás szerint semmit sem csinált Mary-Ann háza előtt, csak ült néhány órát a kocsijában, aztán hazahajtott. A dokumentátor nem is várt mást, hiszen történelmi tények igazolták, hogy másnap éjjel fog debütálni.
Dermott ruhástól leheveredett az ágyon, de előtte a biztonság kedvéért a szájába préselte az egyik sárga kapszulát.
– Ez valami rohadt szintetikus drog – magyarázta Yates előlépve a múltbeli emlékek otthonából. – Érzéketlenné tesz, mintha egy kib…ott jégdarab lennél. Csecsemők tucatjait darálhatja le valaki előtted élve, és annyira se ráz meg, mint amikor valaki véletlenül neked ütközik a metrón. Nagyon baba cucc!
– Nem értem, mi szükség van rá, amikor elvileg védettek vagyunk az átlagembereket fenyegető pszichikai törésekkel szemben – közölte Dermott.
Pillantását véletlenül sem szegezte az öltözőszekrények egyikének támaszkodó Yatesre. Inkább mereven a bakancsát bámulta, látszólag mélyen elmerülve abban, hogy a lehető legbonyolultabb csomót kösse lábbelije fűzőjére.
– Pszichopaták vagyunk, egy komám – mutatott rá a gyakorlottabb időutazó. – A pirula megvéd tőle, hogy kitörjünk, mint valami rohadt tűzhányó. Kínos volna, ha épp az egyik bevetésen fogna el a késztetés! Képzelheted, milyen gázos lenne, ha egy még világra sem jött tudós anyját vágnánk haza, de még egy mozdonyvezető hiánya is negatív irányban befolyásolhatja a történelmet.
– Te még sosem próbáltál megölni senkit? – kérdezte halkan Dermott.
Yates elfintorodott.
– Egyszer egy rohadék sgy majdnem kihúzta a gyufát – ismerte el.
A dokumentátor szleng egyezményes rövidítése a sorozatgyilkosokra felkeltette Dermott érdeklődését.
– Yoramnak hívták, arab bevándorló volt, aki Párizst és környékét szemelte ki vadászterületének – magyarázta Yates. – Öreglányokat gyilkolászott, aztán megerőszakolta a tetemüket, az igazi undorító férgek közé tartozott. Tulajdonképpen nem lett volna bajom a fickóval, ha nem Mme Rochefortot szemeli ki, a mit tudom én hányadik áldozatának, aki átkozottul hasonlított a nagyanyámra. Egyből leálltam a bogyó szedésével, és eldöntöttem, hogy kinyúvasztom a tetűt!
Dermott szeme elkerekedett.
– De hát úgy tudtam, a kapszula addiktívvá tesz – mondta elképedve.
– Hát persze, hogy függővé válsz – bólogatott Yates. – Mit hittél, a nagyságos pszichiáter urak csak úgy engednek tisztán az időben kóricálni?
– De akkor hogyan…
Yates azonnal közbevágott.
– Hát szenvedtem, mint a kutya, bogaram – közölte vigyorogva. – Úgy hiányzott az a keserű sz…r, hogy majd’ a falat kapartam, de akkor se vettem be, érted? A nagymuter emléke adott erőt, vagy valami ilyesmi, mit tudom én, de sikerült leállnom vele, pedig frankón, forgott velem a világ, és olyan iszonytató vízióim voltak, amilyeneket nem kívánok senkinek.
– És?
– Már csak karnyújtásnyira voltam tőle, hogy megöljem az arabot, és valami jóvátehetetlent tegyek, amikor az Elitek lecsaptak rám.
Dermott hallott már a Dokumentációs Intézet belső ügyosztályáról, melynek tagjait az engedély nélküli beavatkozásra készülő dokumentátorok lefülelésére képezték ki. Állítólag többnyire monitorok előtt ültek, és a múltból érkező felvételek állandó elemzésével töltötték az idejüket.
– Hát mit gondolsz, mi történik veled, ha hirtelen leállsz a szerről? – kérdezte Yates. – Módosul a tudatod, az egész látásmódod eltorzul, mintha hirtelen görbe tükrön keresztül szemlélnéd a világot. Ez pedig a műsoron is kijön, amit leadsz, és az Elitek lecsapnak rád.
Dermott feszülten forgatta elméjében a veterán szavait.
– Mi lett a büntetésed? – kérdezte végül.
– Semmi komoly – nyugtatta meg Yates. – Ilyesmin szinte mindenki átesik közülünk. Egyszerűen csak átállítottak egy erősebb szerre, amit kötelező két óránként bevenni, és százszor rosszabb íze van, mint annak a sz…rnak, amit te szedsz.
Dermott hirtelen ráébredt, hogy még sosem látta Yatest, ahogy beveszi a gyógyszerét. A sovány pergamenarcú férfi színpadias mozdulattal húzta elő a zubbonyában lapuló üveget, és egy vörös pirulát rázott ki belőle. Szeme fájdalmasan megvillant, ahogy ajkához emelte a tablettát.
– Ennyi az egész, haver – mondta keserű vigyorral, aztán a szájába préselte a kapszulát.
A következő pillanatban neki tántorodott az egyik acélszekrénynek, miközben minden izma görcsösen megfeszült.
– Ja – tette hozzá –, ha egyetlen adagot kihagyok, rögtön feldobom a talpam, fiú!
A múlt pillanatnyi jelenébe visszatérő Dermott érezte a szájüregét betöltő förtelmes ízt, de még mindig nem nyelte le a sárga kapszulát, noha teste sóvárgott érte.
„Mary-Ann” – gondolta sóhajtva.
„Az érzelmek rosszak. A Fájdalom, a Rettegés, és a Gyűlölet mind-mind megölnek, de az összes közül a Szeretet a legveszélyesebb.” – mondta emlékezetében Yates.
Dermott hatalmasat köpött.
A sárga hüvelybe csomagolt hatóanyag nyáltól csillogó rulett kerékként pörgött a padlón, kis híján eltrafálva az egyik szokatlanul vakmerő csótányt.
4.
"Azok a rohadt képek!"
Dermott álmatlanul hánykolódott az ágyon. A testét audiovizuális felvevővé átalakító műtétek során rengeteg vetítést nézett végig, olyan filmeket, amelyeket kollégái készítettek a múltban. Egyik borzalmasabbnak tűnt, mint a másik, de a sárga pirulák, és a lelkében meglévő kvalitások révén könnyedén elviselte őket. Tudatalattijában azonban minden egyes képkocka lerakódott, az éles bevetések emlékei pedig még rosszabbaknak bizonyultak. Időnként minden, amit átélt, visszatért. Azok a rémségek is, melyek mások szeme láttára zajlottak le. Megcsonkított testek, és vér. Sikoltozó nők, fájdalomtól eltorzult arcvonásokkal, néha arc nélkül. Dermott sokszor maga sem volt biztos benne, hogy nem verte-e fel állati üvöltésével társait, de a közös hálóteremre boruló csend arról árulkodott, hogy a saját kiáltozását is csak álmodta.
"Mary-Ann Miller csupán egy átlagos titkárnő, aki holnap éjjel meghal."
Nem, Dermott nem áltatta tovább magát, tudta, hogy számára ez nem igaz. Walkerrel együtt figyelte a kiszemelt áldozat mindennapjait, és a nő végül megragadott benne valamit, ugyanúgy, mint a gyilkosban. Mary-Annből rejtélyes, megfoghatatlan vonzerő áradt, amely béklyóba verte az ember szellemét.
Magas volt, szőke hajú, kék szemű és jó alakú, de igazából nem ez számított, hanem a kisugárzása. Dermott jól tudta, hogy ezt csak a Walker-féle szörnyek veszik észre, akik másként látják a világot meg a hozzá hasonló, szelídített fenevadak. Pontosan emlékezett rá a felvételekről, hogy a sorozatgyilkos miféle barbár pusztítást vitt véghez az ágyhoz bilincselt nő testén. Talán ő is képes lett volna hasonlóra, de ösztönei a másfajta szerepben új utakra kényszerítették.
Addig, míg a padlóra nem köpte a gyógyszert, tagadhatta maga előtt, hogy meg akarja védeni a nőt – úgy tehetett, mintha sejtelme sem lenne róla –, most viszont eljött az igazság pillanata.
Tűnődve bámulta a tablettát a padlón.
Holnap Walker halála jön el, nem a nőé. Könnyen lehet, a végén elbukik, és neki is a vörös mérget kell szednie, mint Yatesnek, de érdemesnek tűnt vállalni a kockázatot. Úgy érezte, láthatatlan szálak alakultak ki közte és Mary-Ann Miller között. Persze nem késett még el, elég lett volna, ha felveszi a padlóról a keserű mámort, aztán a szájába löki.
Dermott felkelt az ágyról, és odasietett, ahol az imént majdnem kupán találta az elővigyázatlan csótányt. Vadul rátiport a pirulára.
Utána kényelmesen a világító udvarra néző sivár ablakhoz ballagott, és a mélybe hajította a zubbonyában megbúvó orvosságos üveget.
„A kocka el van vetve!” – gondolta, majd elégedetten visszafeküdt a rozoga ágyra és mély, álomtalan álomba merült.
5.
Azt hitte, elérheti Blairt, de az intézmény kifinomult védelmi rendszere már az előtt érzékelte, hogy támadni akar, mielőtt megfogalmazódott volna elméjében a gondolat. A bejárati ajtó kivágódott, és védőmaszkos Elitek rontottak be rajta, hogy fülön csípjék félúton. Dermott üvöltött, mint a sebzett állat, amikor leteperték. Még akkor is habzott a szája, amikor hátra bilincselték a karját, és kifeszítették a testét, mint az íjhúrt.
– Mi a fenét tudsz te, akár még saját magadról is, kisfiam?
A Sötét Pszichiáter úgy magasodott fölé, mint egy kőszobor.
– Ha akarnám, összetiporhatnám a koponyádat, mint a tojáshéjat – magyarázta hidegen Blair, miközben egy fekete kapszulát rázott elő az ujjai közt felbukkanó orvosságosüvegből, és mohón, akár egy ragadozó, ráharapott.
– Persze nem teszem meg – mondta rekedten, miután nyálkahártyáján felszívódott a hatóanyag. – Inkább használni foglak, mint tudatom meghosszabbítását, hogy szivacsként szívd magadba az őrületet. Igaz, addig sokat kell tanulnod, kész szerencse, hogy az idő a mi monopóliumunk. Vigyék innen, ne is lássam, ezt a barmot!
A kommandósok elcipelték a fehér falú szobából, aztán az egyik olyan helyiségbe hurcolták, ahol a hozzá hasonlók átnevelése kezdődött. Kemény ágyhoz szíjazták, és szenvtelen arcú orvosok fogtak hozzá, hogy szervezetét fokozatosan ráállítsák a sárga pirulára. Dermott hamarosan befogadóvá vált, miután könnyedén legyőzték az ellenállását.
Ezt a tanulás időszaka követte, adatok gépies bemagolása hipnotikus álomban. Jogokat, és kötelességeket biflázott, történelmet tanult; kriminalisztikát és pszichológiát. Csupa olyan dolgot, amely önmaga megismeréséhez is közelebb vitte.
– A pszichopaták gyakran a saját világukban élnek – magyarázta szárazon az Oktató.
A szemüveges, kopaszodó férfi valamiért Mengelére, a Halál Angyalára emlékeztette a dokumentátort. Ennek ellenére Dermott figyelmesen hallgatta, minden egyes szó a tudatába égett.
– Apró részletességgel képesek illúziókat gyártani, miközben hamis szereplőkkel töltik be képzeletük színpadát – az Oktató keze furcsa mintákat leírva vibrált a levegőben. – Különös alakokat látnak, hangok szólnak hozzájuk, és tökéletesen megalapozottnak érzik legvadabb rémtetteiket is, miután célt találtak a gyűlöletüknek. Néha nem is tudnak a cselekedeteikről, átmenet nélkül hullanak vissza a valóságba, amellyel ugyanolyan simulékonyan azonosulnak, mint önön belső realitásukkal. Ezek az emberek nagyon veszélyesek, még a megfigyelésük is kockázatot jelent, abból a szempontból, hogy a tapasztalatlan dokumentátor lelki egyensúlya könnyen felbillenhet. Nem alaptalan a régi mondás: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Aki huzamos időt tölt eltorzult személyiségű bűnözők közelében, maga is sérült pszichére tehet szert.
A Mengelére hasonlító pszichiáter tekintete reflektorként villant Dermottra.
– Maga aztán kib…ottul veszélyeztetve van, öregem!
És hiénához hasonló hangokat hallatva rázkódni kezdett a röhögéstől, miközben kísérteties fényt sugárzó arca betöltötte Dermott tudatát.
A verítékben úszó dokumentátor elkínzottan riadt fel az ébresztőóra kárörvendő vijjogására az összegubancolódott ágynemű fogságában.
6.
A sötétség gyűrött halotti lepelként szállt a városra. Az emberek aludni tértek, némelyek szeretkeztek, mások munkába indultak, és sejtelmük sem volt róla, hogy a halál ott settenkedik az utcákon.
Walker éjfél után lendült akcióba.
Határozottan vágta be magát a Pontiacba, és egyenesen Mary-Ann háza felé vette az irányt. Ezúttal nem vesztegette az időt céltalan bolyongásra. A valamikori hivatalnok, levetkőzve régi énjét ragadozóvá változott. Tudatosan készült áldozata becserkészésére, fekete táskájában minden ott lapult, amit szükségesnek ítélt a házba való bejutáshoz és Mary-Ann foglyul ejtéséhez.
A külvárosban elült a forgalom, Walker pedig olyan könnyedén és nesztelenül használta választott szerszámait, mintha világ életében ilyesmivel foglalkozott volna. Kísértetként hatolt be a nő otthonába, a kint leskelődő Dermott pedig jól tudta, hogy utána kell mennie, akár közbe akar lépni, akár nem. Munkaadói adást vártak tőle, éles, jól sikerült élő közvetítést a Mary-Annre zúduló tortúráról.
A dokumentátor levette jellegtelen utcai gönceit, miközben tisztában volt vele, hogy a felszínre kerülő poláris öltözék tökéletesen láthatatlanná teszi a huszonegyedik század lakói számára. Dermott el sem tudta képzelni, kora tudósai hogyan hozták létre a technológiát. Arra természetesen nagyon ügyelnie kellett, hogy ne csapjon zajt, a különleges öltözék nem szigetelte a hangokat, csupán a fényt hajlította el. Számára tovább tartott feljutni az emeleti hálószobába, mint ellenfelének, de nem maradt le semmi lényegesről.
Mary-Ann a franciaágy fejtámlájához bilincselve, felpeckelt szájjal, nyöszörögve meredt hívatlan vendégére, aki a táskájában lapuló gyilkos eszközöknek szentelte figyelmét, akkurátusan kipakolva őket a fal mellett várakozó fésülködő asztalra.
Dermott némán állt a bejárat négyszögében a sorozatgyilkos széles hátát bámulva. A nő félelemtől kitágult pupillája megbénította.
Úgy érezte, Mary-Ann nemcsak Walkert, hanem őt is látja, ami teljesen lehetetlen volt. A különleges öltözetet sokszor tesztelte már éles helyzetben, és a poláris ruha még sohasem vallott kudarcot.
Ekkor a szörnyeteg fegyverrel a kezében elindult az ágyon fekvő szépség felé, és Dermottnak végre sikerült elszakítania a tagjait gúzsba kötő béklyókat. Feldühített bikaként sodorta el Walkert a nő közeléből, és lerántotta a padlóra. A férfi üvöltve küzdött vele, de nem boldogult a dokumentátor fizikai erejével. Dermott kicsavarta ujjai közül a borotvaéles vadászkést, aztán többször egymás után a sorozatgyilkos mellébe mártotta.
– A jövőből jöttem, te rohadék! – üvöltötte szemében eszelős fénnyel. – Időutas vagyok, te mocsok, érted?! Időutas!
Walker védekezése egyre erőtlenebbé vált, végül tagjai elernyedtek; sötét vértócsa terjedt szét a teste alatt.
Dermott vibráló idegekkel egyenesedett fel a tetem mellől, megértve, hogy egyenes adásban közvetítette élete első gyilkosságát a Dokumentációs Intézet megfigyelőinek.
„Talán maradt elég időm” – gondolta pánikba esve, miközben tudta, milyen paradox megfogalmazás ez az Elitekkel kapcsolatban.
Ennek ellenére végig akarta csinálni, amit elkezdett: leszedni Mary-Annről a bilincset, aztán kijuttatni a nőt a házból, mielőtt a kommandósok megérkeznek, és elvarrják a szálakat.
Elsőként a szájába gyömöszölt rongyoktól szerette volna megszabadítani az áldozatot.
A vadászkés megvillant, Dermott pedig döbbenten bámulta, mit művel a keze.
A penge, ahelyett, hogy szétvágta volna a Mary-Ann ajkai között feszülő kötést, mélyen belehasított a titkárnő jobb arcába.
Dermott iszonyodva meredt a sebből feltörő, érzéki vérfolyamra, és rémülten érezte, hogy vonásai kéjes grimaszba torzulnak.
„Neeem!” – bömbölte lázadó tudata. – „Nem akarom!”
Csakhogy az ösztönök kaparintották markukba az irányítást, és nem akarták többé átengedni neki.
A vadászkés magasba emelkedett, hogy újra lesújtson Mary-Ann-re.
Ekkor rontottak be a szobába az Elitek.
7.
Steg Larsson első osztályú detektív feszülten hívta fel felettesét, Malcolm Bridges hadnagyot, aki a 78-as körzet vezetője volt. Rejtegetett magában némi kockázatot ilyen kései órán felzargatni Morcost – háta mögött ugyanis így hívták a keménykezű parancsnokot beosztottai –, de Steg úgy döntött, megéri reszkírozni.
– Tessék, Bridges – mondta álomtól csomós hangon a hadnagy.
Tónusa fáradtságról árulkodott, de Steg sem vallhatta magát harmatos rózsaszálnak. Kora délelőtt óta talpalt egy halálra gázolt prosti ügyében, anélkül, hogy a tanúk meghallgatása során eredményre jutott volna. Késő éjszakára járt az idő, mire rászánta magát, hogy hazatér az üres lakásba. A hálószoba lehangolóan sivárnak és elhagyatottnak tűnt, mióta felesége Monica egyszer csak faképnél hagyta. A borostás képű nyomozó már a kabátját húzta, amikor az ügyeleteshez befutott a járőrök adása, akiket az egyik külvárosi ház ellenőrzésére küldtek ki. Amikor Steg meghallotta, miről van szó, minden gondolatát feledve a helyszínre sietett, hogy elsőként győződjön meg a tényekről.
– Megvan az Időutas, főnök!
Steg olyan büszkén közölte a jó hírt Bridgesel, mintha személyesen ő akasztotta volna horogra a hosszú ideje keresett sorozatgyilkost.
– Komolyan?
Úgy tűnt, az álom varázsütésre kiröppent Morcos szeméből.
– Naná – vágta rá Steg. – Megint egy párocskát szemelt ki magának, akik még a kezére is játszottak, mert a nő imádta, ha a pasija megbilincseli. Pont nekiláttak volna a mókának, amikor a rohadék valami hülye sztreccsmaskarában berontott a lakásba, és vagdalt húst csinált a fószerből.
– Mi lett a csajjal? – kérdezte izgatottan Bridges.
– Megúszta – nyugtatta meg a nyomozó. – Az volt a mákja, hogy a férfi az utolsó csepp véréig küzdött, és harc közben valahogy sikerült megnyomnia az egyik vészjelzőt, amit az ágy lába mellé rejtettek.
– És ezúttal kivételesen akadt a közelben egy járőr, amelyik időben érkezett – summázta elégedetten a hadnagy.
– Úgy van – hagyta rá Steg. – A tetű elcsúfította szerencsétlen nő arcát, de nem maradt ideje rá, hogy végezzen vele. Most a pszichiáterünket fárasztja a hülyeségeivel, hogy a jövőből jött, ahol bedrogozták, és hogy igazából csak védeni akarta a csajt.
– Mindegy – sóhajtotta Bridges –, az a lényeg, hogy megint egy f…szkalappal kevesebb rohangál az utcán, amíg nem jön valami másik patkány, amelyik, marslakónak, képzeli magát. Na, írjon valami jelentést, Steg, aztán vegyen ki szabadnapot!
– Kösz főnök – lehelte a nyomozó –, jó éjt!
– Magának is, fiam – vágta rá Morcos, és letette a kagylót.
Steg megrázkódott, aztán beült a kocsijába, és visszahajtott az őrsre, hogy kialvatlanságtól karimás szemmel jelentést gépeljen Dermott Carterről, mielőtt a pirkadat előőrsei végső rohamra indulnának az ébredező New York ellen.
4 hozzászólás
Szóval neki az lett a büntetése, hogy megváltoztatták a múltat…de miért, ha egyszer kockázatos? Volt valami oka hogy megérte ezt vállalni? A ruha pedig hogy-hogy nem tette láthatatlanná?
A pali őrült volt, csak képzelte magáról, hogy időutas 🙂
Hmmmm…Ez egy őrült krimi…:)
Üdv: Lyza
Hát, ez az 🙂
Kösz szépen, hogy elolvastad!