Az ifjú asszony szemei lassan nyíltak, mintha igazából nem is akartak volna megnyílni. De a külvilág kegyes volt hozzá, a lágy alkonyat nem vetett éles szikrákat ébredező pillái alá. A felséges Nap épp lebukni készült a horizont mögött, a mező illata ilyentájt volt a legkellemesebb. A puszta virágai már mind búcsúzkodtak az ég királyától, s hálásan köszönték neki az egész napon át áradó fényt és meleget.
Amikor az asszony elbúcsúzott tőle, az épp a delelőn hágott, s akkor úgy búcsúzott tőle, mint aki utoljára búcsúzkodik. Most mégis ott volt előtte, a messzeség karnyújtásnyi lélek-közelében, lágyan mosolygott felé, s biztatta – én holnap is itt leszek az égen, s akkor majd újra találkozunk. S az asszony e percben hinni kezdett az ígéret igazában.
Feje alatt puha halmot érzett, s a keze testére borított takarót tapintott; valami állatbőr lehet, talán kecskéé. A szunnyadni készülő föld illata mindennél laktatóbb volt, s maró éhségét feledve, az asszony erőre kapott. Szemével azt kereste, aki tüzet rakott mellette. Valakit – azt az egyetlent a Föld kerekén, aki nem hagyta őt meghalni.
A férfi a tűz túloldalán ült, s rámosolygott. Szakálla aranybarna, amiképp dús hajkoronája is, s a homlokát csak egy vörös pánt futotta körbe. Öltözete állatbőrből összefércelt tunika, s vékony szíjakból fűzött, bőrtalpú saru. Mindez ismerős, mégis merőben idegen. Arca, tekintete azonban barátságos. Ki fia lehet ez?
‒ Szép vagy – szólt az idegen vidáman, lágy zsongású, kellemes férfihangon. – Kivel kell majd megküzdenem érted?
Az asszony ráhunyorgott, s torkát köszörülve próbálgatta a hangját.
‒ Senkivel, atyám fia. Senki nem keresi a halottat.
Hangja szomorúan csendült, s szavaira az idegen csak bólintott egy kurtát.
‒ Halott vagy hát – mondta, s újra rámosolygott. – De tudtam ám, hogy e friss pecsenye illatára még egy halott is megéled. Látod, én meg halott támasztó vagyok. S te bármilyen halott légy is, azért csak beszélsz hozzám. S amelyik száj beszél, annak ennie is kell. Már csak ilyen a hús-vérből összetákolt halott.
Azzal tekintélyes méretű bronzkésével letolt egy illatozó-sercegő tenyérnyi húsdarabot a kezében tartott nyársról, egyenesen rá egy kovásztalan, ropogós lepényre. Fölállt, s odavitte az asszonynak. Az valami óvatos-hálás, reménykedő pislogással sandított felé, s kezét félszegen nyújtotta ki az eledelért, melyet, megbódulva a kellemes, régen nem érzett illattól, legszívesebben két kézzel gyömöszölt volna a szájába. Vendéglátója egy kis kúpos fenekű korsót szúrt le mellé a földbe.
‒ Víz – mosolygott le a fiatal nőre, s visszasétált a helyére.
Szép termetű férfi volt és szép ábrázatú. Talán egy másik világból érkezett?
Az asszony nehézkes mozdulatokkal ülőhelyzetbe vergődte magát. Illedelmesen megvárta, míg jótevője újra szembehelyezkedik vele; nem illő dolog a vendéglátó hátához beszélni, különösen nem egy asszonynak. Csak akkor szólalt meg, miután a férfi már visszaült a helyére.
‒ Kinek tartozik köszönettel a halott mind e jóságért?
A férfi jóízűen cuppogtatta pecsenyezsíros ujjait. Mindezt szórakozottan tette a látszat szerint, könnyed álarca mögött azonban küzdelmes vívódással bajlódott. Vajon elárulja a nevét? Ajkát még sohasem hagyta el hazug szó; nem ez a nap lesz az, amikor e tisztátalan dolog megtörténik. S az asszony igazán fiatalnak tetszik; meglehet, az ő neve semmit nem mond neki. Megvallotta hát.
‒ Szabhtékah vagyok.
Az asszony szemei rémült csodálkozással teltek meg; arcát sietve a föld felé fordította, s ajkait a friss, forró sültre tapasztotta.
Ó, balsors, te kegyetlen! Létezhet-e, hogy a halott egy másik halott útjába vetődjön? Mitévő legyen most? Talán jobb lett volna gonosz kezek által veszni, vagy éhes ragadozók által felfalattatni… Ez itt Szabthékah!
A férfi – mint, ki semmit észre sem vesz maga körül – fatányérra pakolta a saját adagját, s lehajtott fejjel, behunyt szemekkel, halk mormogással összekulcsolta két kezét. Imádkozott.
Az asszony elképedve nézte, s a kívánatos húst visszavonta ajkaitól. Egy férfi, aki hálát ad az eledelért! Egy férfi, aki fejet hajt a teremtő előtt! Az ő házaikban senki sem imádkozik. Ha a teremtőhöz szólnak, csakis átkot szórnak felé. Még Khám sátraiban sem mondanak imákat, megvetik, ki oly gyenge és ostoba, hogy az égben lakozóhoz beszéljen. Pedig ha ez itt Szabthékah… Khús, te borzalmas ágyékú! Miért is öleltél magadhoz asszonyokat? Miért?!
Miközben a férfi halkan mormogott, ő mozdulatlanná dermedve figyelte. Milyen nyugodt, békés, milyen szilárd – gondolta. Vajon valóban ilyen lenne egy halott? Meglehet, inkább egy angyal ez, ki azért jött, hogy próbára tegye őt? De… az angyalok sohasem hazudnak. S melyik fényfit neveznék a halott nevén? Mégsem lehet angyal. De akkor miért imádkozik? Kihez szól? Jahve nem felel az embereknek, kivált a holtaknak.
Bárcsak felelne! Akkor ő is kiáltana hozzá. Kiáltana minden asszonyért, minden hajadonért. Kiáltana a szolgaságban sínylődő gyengébb nemért, amely mintha csak azért létezne, hogy a férfi nap, mint nap megpróbálhassa rajta erejét, s eltiporhassa, mikor épp nincs szüksége rá.
Miért is nem hallja a teremtő az emberi szót? Talán egy tiszta ember sarjadására vár ebből az elfajzott nemzedékből? Amiképp rátalált egykor a bátor Noéra, minden élő atyjára, aki hirdette az ő üzenetét az eljövendő vízözönről? Ma ki állna fel? Ki volna ma férfi?
S e gondolatnál, mintha falnak ütközne, hirtelen megtorpant. A halottat nézte, ki imádkozott alázatosan, valami ismeretlen békével. Csak nézte őt, s gondolatai nem tudtak mozdulni mellőle többé.
A férfi végül bevégezte rövid imáját, s jóízűen hozzálátott.
‒ S téged hogyan nevezhetlek? – tudakolta.
Az asszony megrebbent pillákkal nézett felé. Ez a férfi a nevét kérdezi. Miféle szerzet ez? Az asszony neve mit sem számít, ő csak szolgája, tulajdona férfiurának; a szava, a neve mit sem jelent.
‒ A te szolgád neve Tirzah, jó uram – hebegte.
Az idegen újra csak elmosolyodott.
‒ A vendégem vagy, szép húgom, nem a szolgám. Mivel én etetlek téged, most én vagyok a te szolgád. S ne nevezz engem jónak sem, míg nem tudod, valóban az vagyok-e.
‒ Bocsáss meg, Szabhtékah bátyám. De jóságodat csakis szolgálattal tudom megfizetni. Hisz láthatod, hogy nincstelen a te vendéged.
A férfi a fejét csóválta.
‒ Ej, miféle bolond beszéd ez? Hát, a vendég tán fizetséggel tartozik a vendéglátásért? Szót se többet!
Számítása helyesnek bizonyult. Az asszony, kibe egy életen át beleverték az alázatot, egyetlen szót sem mert többé ejteni a témáról e határozott szavak hallatán.
De a szokatlan kedvesség kezdte meghozni bátorságát, s néhány falat után megszólalt.
‒ Mondd, jó uram, mely vidékről jössz? Mert, hogy lakásod nem itt van, azt bízvást hiszem.
‒ Jól hiszed, Tirzah – bólintott a férfi. – Messzi földről jövök, sok-sok napja már. A napnyugta irányából.
S mutatta merről.
‒ Arrafelé égbe nyúló hegyóriások nőnek a földből, kiknek oly hidegbe ér a csúcsuk, hogy odafenn fehérré dermed a levegő. De ha lehozod, s elolvad, víz lesz belőle. S mindent végtelen erdők borítanak, melyeknek tűlevelű zöldje van, s azok az erdők örökkön zöldellnek. És ott élnek a hatalmas, prémes behemótok, kiknek agyarai oly hosszúak, mint az egy esztendős pálma sudár szára, mely e földön terem. E behemótok mellett a ti tevéitek, csak apró macskáknak tűnnének.
Az asszony hitte is, nem is, amit hallott. De, bár kétkedett kissé, egyetlen szót sem szólt, hisz a férfi szava – legyen az igaz, vagy hamis – mindig szent az asszonyember előtt. Evett hát, s hallgatott.
‒ Bár napszítta és bogáncs tépte – szólt a férfi két nyelés között –, de az öltözetet, amely testedet fedi, szemlátomást nem a legszegényebb házban szőtték. Miféle házból haltál ki ily zsengén, Tirzah?
A fiatal asszonyt elöntötte a mély szomorúság; hangja megtelt a fájdalom búgásával.
‒ Volt, amilyen volt, az a ház. Fedelem már csak a tágas ég, vánkosom a mező füve.
‒ Úgy hát neked van a legjobb lakásod. – A férfi úgy beszélt a szabadban való bolyongásról, mintha az fényes kiváltság lenne. – S mondd, Tirzah, hányadik hónapos a viselősséged?
Az asszony kiterjedten domborodó hasára tette a kezét.
‒ Ma-holnap világra jön a boldogtalan. Ha te nem kerülsz utunkba, soha nem látná meg ezt a világot. S ha tudná, milyen is e világ, meglehet halva jönne elő.
‒ Hát, milyen ez a világ? – tudakolta a férfi.
Az asszony ráemelte tüzes-barna mandulaszemeit.
‒ Te nem tudod?
A férfi nem felelt. Konok hallgatásával bírta szóra a nőt.
‒ Ez egy olyan világ – mondta végül Tirzah, megkeményedett hangon –, ahol a férfi uralkodik, a nő szolgál. Ahol a férfi beszél, a nő hallgat. Ahol a férfi röhög, az asszony zokog. Ilyen ez a világ.
Szabthékah, a férfi hosszan nézte vendégét, majd jóváhagyólag bólintott.
‒ S ki a nemzője? – tért a magzatra.
Tirzah kihúzta magát, szemeiben szikrák villantak.
‒ A nemzője az, kit magam is annak vallok.
Nem megesett cseléd ez tehát – gondolta a férfi. Ahhoz túl dacosan védelmezi magzata becsületét.
‒ S mi végre öltek meg téged a tieid, Tirzah? Avagy te ölted meg tenmagadat?
‒ A te szolgádat féltékenyek vádolták be, jó uram. Paráznasággal… egy ártatlan embernek az életét oltották ki ezért. Házamnak rettegett ura összetörte őt, végül torkát metszette. S a nép éljenezte ezért.
A férfi e szavak hallatán letette az eledelt. Mély érzésű ember lévén, képtelen volt tovább falatozni, e rémtett hallatán.
‒ S ki volt ez a Káin-ivadék? Ki mert embervért ontani?
A nő erre váratlan keserűséggel nevetett föl.
‒ Azt hiszed, jó uram, oly nagy becse van mifelénk az emberéletnek? Hát, tudd meg, az én házamnak ura sok embert ölt már. És még többet fog megölni. Ebből építi hatalmát. Ereje megfékezhetetlen, éppúgy vadássza az embert, mint a vadat. S követői egyre csak sereglenek mögé. Ő lesz az emberek ura. S ő lesz elveszejtőjük is.
‒ Állatok! – tört ki Szabthékah. – Ha így cselekednek, nem többek, mint állatok.
A nő maga elé révedt.
‒ Mindig új hajadonok kellenek neki. Nem elégszik meg a feleségekkel. Mirjám szép és okos. Gonosz, mint a férfiak. Ő ölt meg engem.
Szabthékah fölállt, s port rugdosott a parázsra.
‒ Hol vannak falvaik?
Tirzah nagyot nyelt.
‒ Szolgád odavezet, ha úgy akarod. De ne hidd, hogy falvakat találsz, jó uram. Azt meséled, arrafelé, ahonnan jössz, égbe nyúló hegyóriások nőnek a földből. Hát, én pedig azt mesélem neked, hogy itt is nő a földből egy óriás. De ez emberek keze által éled. Az emberek mind magasabbra törnek. Fejedelmük az egeket kívánja megostromolni. S ha odamész, csak egy leszel áldozatai közül. Ne menj oda! Kerüld őket messzire! Jahve szemei nem néznek ide, keze nem dorgálja őket. Itt ők a hatalom, fegyverük számtalan, gonoszságuk végtelen. Menj! S vidd magaddal szolgádat, Tirzahot is!
A férfi állt az alkonyatban, felségesen. Nem szólt. Csak nézett a messzeségbe, s amikor az asszony látta, merre néz, már tudta, hogy halottnak kellett a halottra találnia. S tudta, a férfi nem fordul vissza, s nem viszi őt magával. Már értette, neki azért kellett itt bolyongania a halál végtelen mezején, hogy Szabthékah rátaláljon. Mert ő lesz az, aki mutatja számára az utat.
10 hozzászólás
Kedves Sas! Nagy élvezettel olvasom. Kicsit misztikus, de nagyon jó, olvasmányos. A halott asszony, akit a férfi nem hagyott meghalni! Frissensült hússal kínálja, s erre ő feléled, és jóízűen falatozni kezd! Mi lesz ebből? Kíváncsian várom a folytatást! Üdv: én
Üdvözletem, Bödön!
Igen, a kategória ezúttal fantasy. Természetesen nem a szokványos értelemben vett halottakról van szó, de ne menjünk a dolgok elébe. Majd a történet elmeséli magát.
Örülök, hogy itt vagy, várnak a folytatások. 🙂
Üdvözlettel: Laca 🙂
Szia Fekete Sas! 🙂
Jó olvasni az írásodat. Régen olvastam "A kőbaltás ember"-t. Kicsit olyan a hangulata, bár már valamivel civilizáltabb világban játszódik.
Barátsággal: dodesz
Szervusz, kedves Dodesz!
Még nem találkoztam A kőbaltás emberrel, de utánanézek. Igen a bronzkéssel a bronzorra szerettem volna utalni, az valóban egy fejlettebb, civilizáltabb kor kellett, legyen a kőkornál.
Örülök, hogy itt jártál.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
A kőbaltás ember-t mindenképpen ajánlom, nekem nagyon tetszett. Ha jól tudom, megtalálható a neten.
Barátsággal: dodesz
Kedves Dodesz!
Megtaláltam Szentiványi Jenő Kőbaltás emberét. Talán a könyvtárunkban is meglesz.
És a korábbi válaszban természetesen senkinek a "bronz orrára" nem gondoltam, az csupán elírás. Bronzkort akartam írni. 🙂
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Kíváncsi voltam az írásodra, amit virág helyett kaptunk nőnapra. 🙂
Nem csalódtam, nagyon érdekes, és élvezetes írás.
Azt hiszem éppen Bábel tornyát építik Noé leszármazottai…
Judit
Kedves Judit!
Örülök az érdeklődésednek, megtisztelsz. S igen, jól gondolod, valóban Bábel tornyát építik.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Érdeklődéssel olvasom a prózádat, nem csak azért mert virág helyett ajánlod.
Kíváncsi lettem a szépséges versek után, hogy a próza, hogyan "hangzik" a tolladból?
Nem csalódtam, olvasmányos, misztikus…
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ilona!
Örülök, hogy itt vagy, örülök érdeklődésednek. Bár be kell vallanom, efféle prózákat ritkábban írok, más prózáim másmilyen hangvételűek szoktak lenni. De örülök, hogy nem csalódtál… eddig. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂