Erik a Fantom: 2. Fejezet

Lelepleztek!
Mikor a sátramhoz értem, az ég már szürkült.
A sátram a régi óratorony mögött, egy rejtettebb helyen állt, fekete színe éjszaka nem keltett feltűnést.
Félre húztam az ajtónak szolgáló koromfekete függönyt és beléptem.
Belül a sátor vörös falai világítottak az átszűrődő fények miatt, s habár elég világos volt odabenn gyertyát gyújtottam.
Levenni készültem fekete kesztyűim , mikor ismét elhúzták sátram függönyét és belépett valaki .
– Már végeztem ma estére . – mondtam fagyosan .
– Én nem ezért jöttem , uram . – hallottam hátam mögül egy udvarias , mégis kissé ingerült férfihangot .
– Nos , monszinyor röviden tájékoztasson , mit óhajt és távozzon ! – mondtam szigorúan. Halottam hogy beljebb lép de nem fordultam meg.
– Uram, ön elvett tőlem egy számomra igen fontos tárgyat.
Nem hittem a fülemnek! Hogy lehet?! Megdermedtem a dühtől, kezeim ökölbe szorultak.
Hogyan jött rá?! Hiszen egy halandó sem képes leleplezni!
– Tálán rendőr? – kérdeztem egy kis gúnnyal a hangomban.
– Nem, uram, tanár. – Felelt egyszerűen.
– Tanár. – morogtam magamban idegesen, miközben egyre kutattam agyban, miféle hibát ejtettem? Mivel árultam el magam? Hogyan jöhetett rá?
Lassan meg fordultam és végig mértem. Magas termetű volt, arca szelíd jellemet tükrözött. Haja sötét barna szeme szintén.
Tipikus olasz színek.
– Szóval, mivel gyanúsít? – kérdeztem hadarva.
– Azzal, hogy meglopott! – felelte magabiztosan.
– Miért feltételezi…- kezdtem higgadtan.
– Nem feltételezem, – vágott közbe – tudom hogy ön volt! – emelte feljebb a hangját , látszólag idegesítette hogy ilyen nyugodt voltam , de engem nem ijesztett meg .
– Aha , – tettem karba kezem a köpenyem alatt . – És honnan tudja ezt ilyen biztosan ? – váltottam fenyegetőbb hang nemre.
– Jó ember ismerő vagyok . – erősen szemembe nézett s figyelt . – Egyetlen pillantásból megállapítható hogy az illető mit érez . Láttam a szemében és most is látom a zavarodottságot , meg ijeszti az hogy a szemébe merek nézni .
Megfordultam , nem érdekelt hogy ezzel igazat adok szavainak . A dühtől ismét görcsösen ökölbe szorultak ökleim.
Szóval a szemeim árultak el, ha nem nézek rá… én ostoba!
Felismertem a hibámat s ez még nagyobb haraggal töltött el.
– Távozzon! – mondtam tompa, de fenyegető hangon. – Ha nem akarja maga ellen uszítani a sorsot, távozzon!!
A hangom, mint mindig, elérte a kellő hatást, a férfi a kijárathoz indult.
– Van önnek szíve, uram?– fordult meg a különös kérdéssel .
Nem feleltem .
– Ha igen , – folytatta – remélem ez meg hatja . – még megfordult és rám nézett . – Az amit a múltamról mondott igaz . Egy héttel ezelőtt veszítettem el a menyasszonyom s ha ez érdekli , az az óra az egyetlen emlékem a mit tőle kaptam s meg maradt , ezért olyan fontos nekem . – Levette rólam tekintetét , nem köszönt kilépett a sátorból .
Egy darabig követtem szememmel, merre megy, s emlékeim ismét nem hagytak nyugodni.
– Lucianna…- suttogtam és újra felgyulladt bennem az öngyűlölet.
Egy szörny vagyok.
Zsebem mélyére nyúltam s kezembe szorítottam a hideg arany órát és néztem az egyre távolodó férfit.
Egész éjszaka az utolsó elhangzott szavakon rágódtam, fel alá járkálva virrasztottam. Folyton az aranyórát szorítottam, forgattam ujjaim közt, tudtam milyen, ha elveszt az ember valakit!
Levettetem köpenyem és a sátor közepére hajítva, hagytam, leültem fekete párnáim közé. Tenyerembe fektettem az órát s jobban szemügyre vettem, végig simítottam, hideg tetején .
Eszembe jutott hogy egyetlen tárgyi emlékétől fosztottam meg azt a férfit , s talán ez az apróság volt az egyetlen, ami csak a jóra emlékeztette , eltörölte a rossz emlékeket .
Szerencsés ember , neki talán vannak jó emlékei .
Gyűlölettel gondoltam vissza arra az éjszakára s ujjaim közt nézegetve, az óra, most régi ócskaságnak tűnt, a fényben.
Észre vettem hogy milyen ütött kopott szép mintás teteje, felnyitottam.
Az óra mutató nem járt s akárcsak kívül, belül is úgy festett, mintha tűzből húzták volna elő. Halványan ugyan, egy tucatnyi fekete folt s karcolás éktelenkedett rajta.
Meg fordítottam s szemem megakadt egy halvány feliraton: Egyetlen drága Franchescom- nak, Izabellától 1846
Szóval, a férfit Francheco-nak hívják, s valóban a kedvese ez évben halt meg, de milyen különös hogy ezt a kis órát egy hetesem kapta tőle s máris ilyen siralmas állapotban van.
Vajon mi vettet véget a nő életének?
Ez a kérdés nem hagyott nyugodni s a lelkiismeret-furdalás arra késztetett, hogy javítsam meg az órát.
Felálltam a párnák közül s egy széket penderítettem a kis asztal elé, helyet foglaltam a gyertyánál s neki láttam.
Egész gyerekoromban érdekeltek az órák, de gyerek fejjel nehéz volt szét szedni és újra összerakni, most azonban nem hibáztam, nem volt szokásom, kezem biztos mozdulatokkal illesztette vissza az elmozdult kis részeket.
Sajnáltam ezt a Franchesco-t, hisz ismertem azt a fájdalmat, azt a bánatot, amit az ember akkor érez, ha elveszt egy számára kedves személyt.

Együtt éreztem vele.
Van szívem, Monszpart!
Keserűen elmosolyodtam a fehér maszk mögött.
Van szívem…!
Ismételtem meg,halkan csak magamnak suttogva ,miközben felírtam egy apró cédulára s azt a már elkészült óra mellé fektettem.

(Florence Guerrier)