És akkor mi van? 2. fejezet

1. Panzió. Körülötte aranysárgán hajlongó búzatáblák, kőrisek, és méltóságteljes jegenyefák. Körös-körül szakadt léckerítések és egy nyikorgó postaláda szájtáti ajtajával. A parkoló benőve dudvával, az autók hűlt helyén olajfoltok tocsognak kikoptatott fűpamacsok kíséretében. Orgonabokrok festékhullajtó ablakok alatt, a levegőben szentjánosbogarak sűrű csillogása. A bejárati ajtó mellett gombákkal telenőtt fatönk, az ablakok között vadszőlő fonta zöld levélkoszorú. A tetőn vörösét vesztett cserepek hézagos felvonulása, rajtuk feketerigók andalító cseveje.
Daniel Noodles (értéke: három és félmillió pénz, egy tágas és mindennel felszerelt lakás a Városban, két személygépkocsi, és egy kishajó az öbölben) leállította Accordját. Úgy érezte, neki ide be kell térnie, valamit tartogat számára ez a poros hely. Mint hamarosan kiderül, felettébb kiválóak a meglátásai.
Agyagút vezetett a bejáratig. Felette rozsdamarta ferde fémtábla tájékoztatta, hogy van itt biliárd, teke, hamburger, bár, szauna, metróállomás, buzik és örömlányok, valamint egy zongora. Sárguló árlap hirdette olvashatatlan termékeit régmúlt évjáraton: 1965.
Félve nyitotta ki az ajtót. Amaz fémes csörgéssel engedelmeskedett a váratlan mozdulatnak. A panzió belülről még lehangolóbb látványt nyújtott. Kopott tapéták, felhasadt szőnyegpadló, kikandikáló vakolat darabkák, dohos illatfelhők fogadták. A mennyezetről csupasz villanykörték pislákoltak valami egészen halovány fénnyel. A félhomályban nem lehetett messzire látni, ezért Daniel óvatosan lépdelt, mint a vidámparkban, az elvarázsolt kastélyban. Recsegett a padló lábai alatt. Nagy nehezen felismerte a recepciót. Itt volt a bár is. Polcain poros üvegek álltak őrt a múlt felett. Már éppen nyúlt volna a csengő felé, mikor hirtelen robajjal kivágódott a konyha ajtaja, és egy jól megtermett, pufók asszony toppant elébe. Arcán a ráncok novella-füzéreket keltettek életre, szemei bánatos szerenádot ciripeltek. Kontya minduntalan ki akart bújni tarka fejkendője alól, néha megigazgatta zsíros kezével. Bőre olajszagot árasztott, lehelete olcsó asztali bort.
– Üdvözlet aranyos, kedves, drága! Mit óhajt fogyasztani, kérni, kívánni, parancsolni? – hangja dallamosan szelte a maszatos levegőt. – Talán megkóstolhatná a specialitásunkat, tuggya, a sült kacsát gesztenye szósszal! Hozzá finom rizling, utána egy kevés meggyes pite – kontyigazítás -, de ha nem akar mást, kérhet vizet is, csak szódát ne, már megint nem gyütt az a félnótás Sam, tuggya, ő itten a szódás, hiába, nem fognak róla akadémiját elnevezni, az egyszer mán' szent!
Daniel elmosolyodott, zavarában nem is tudta mit feleljen. – Egy pohár sört kérek. Ha lehet, alkoholmentest. – Vezetek – tette hozzá.
– Sört! Ó, hát nem édes, sört kér a fiatal úrfi! – sikoltott az asszony, szemei felnevettek,
majd elviharzott azon az ajtón, ahol az imént megjelent. Teste meghazudtolta a fizika törvényeit, olyan fürgén hagyta faképnél ritka vendégét.
Danielnek volt ideje körbenézni. Ócska, kockamintás abrosszal letakart asztalok, felhasított posztójú biliárd ütött-kopott dákókkal, szürke csendéletek a falakon, és tényleg egy zongora; J. L. Lewis dallamai horkolva aludtak a húrok között.
– Tessék, itt a sör! – tette le a pultra a műanyag poharat a háziasszony. – Mást nem kér? – Hangszálai finoman rezegtek újabb teljesíthető feladatokért.
– Köszönöm, mást nem – mondta Daniel barátságosan.
– Ó, hát nem aranyos, megköszöni, még ilyet! – nevetett a nő, majd megnyílt: – Az én nevem Hilda, a sarokban gubbaszt félnótás öcsém. Ő a buzi. A flippernél pedig a lányom meg annak a barátnője meresztik a valagukat. Nem nagyon látni őket ebben a félhomályban, de ott vannak, nekem elhiheti, én mán' csak tudom! – kontyigazítás tüsszentéssel fűszerezve. – Hát ez az, nálunk mán' csak így megy a munka, én gürcölök, takarítok, főzök, felszolgálok, itt a sok vendég – mutatott körbe az üres termen -, ők meg mit csinálnak? Na hallja, üldögélnek, teszik a nagy lószart! – csapott dühösen az asztalra. – Tényleg nem akar mást kedves? – kérlelte már-már könyörögve.
– Rendben. Kérek egy szép hamburgert hagyma nélkül, mustárral – enyhült meg Daniel.
– Máris, egy hamburger, sok hagyma és ketchup! – viharzott el Hilda (értéke: a panzió, nyolcszáz pénz készpénzben, húsz rekesz különféle régi ital, több száz mirelit ételkészítmény). A konyhaajtó nyikorogva csukódott be mögötte. Egyébként csend légyzümmögéssel keverve. Egy alak tűnt fel mellette. A buzi.
– Na, mi van, engem akarsz, vagy a spinéket? – szegezte neki a kérdést.
– Más választék nincs?
– Faszkalap! – köpött ki a buzi. Fekete farmert, borostás arcot és fogatlan vigyort viselt (értéke: három aranytömés, hat pénz ötven cent, hetvenhat pornóújság). Mivel nem akadt partnerére, elsomfordált. Daniel nem lepődött meg, hanem leült egy asztalhoz a csajok mellé. A hamutartó alatt 65-ös újság feküdt gyűrötten. Belelapozott. A konyhából fűszeres hús illata kúszott elő. Szájában a nyál termelése automatikusan megindult, hasa felkészült a finom falatokra. Szinte érezte a meleg zsemle porhanyós morzsáit, a semmihez sem hasonlító ízeket, mikor is cincogó kaparászásra lett figyelmes. Egy árny suhant át a lábai között. Felugrott.
– Csak egy macska – szólt halkan az egyik lány.
– Biztos? Én úgy láttam, hogy patkány – fordult feléje Daniel meglehetős ingerültséggel.
– Macska. Tuti – csettintett a lány. – A nevem Boe. (értéke: kilencszáz pénz a perselyben, két nyaklánc aranyból, három gyűrű ezüstből, továbbá megvalósulatlan álmok milliókról) Én volnék a mamám lánya. Azé – bökött a konyha felé cigarettát tartó kezével. – Ő pedig Hanna – mutatott a másik lányra.
Hanna természetes szépség volt (értéke: egy hatéves Buick, hétszázharminc pénz készpénz, ötezer pénznyi részvény, egy arany nyaklánc, két arany gyűrű, feszes mellek). Haja selymesen zuhogott karcsú nyakába, szája finoman ívelt kerek arcán. Vékony teste bizalmat és kedvességet sugárzott, mellei fitoskodva remegtek meg minden mozdulatánál; és a hosszú lábai! ; azok pedig frissen borotválva ragyogtak bele a homályos hangulatba. Daniel próbált a szemébe nézni, ő azonban nem mutatta maszatos-zöld tündöklését. Ellenben rágyújtott. Parazsa elijesztette a kíváncsiskodó tekinteteket, és Boe tovább lefetyelt.
– Rémes egy hely, ez itten, ni – mutatott körbe. – Az a majomparádé Ronnie, a buzi, hát
ő sem egy vendégcsalogató látvány. Pedig régen nyüzsögtek itt az emberek, néha nem volt üres szoba, most meg csak az van. A kamionosok sem nálunk pihennek le, bent a Városban jobbnál jobb szállodákban szállnak meg. Áh, fika panzió vagyunk – legyintett. – A múlt itt ragadt, ránk telepszik, mint csupasz fákra hóesés. Hű, ezt szépen mondtam! – vihogott. – Hanna legalább átjön egy hónapban egyszer, de akkor sem szól semmit. Hallja, nem? Mindegy, én nem nagyon értem a világot – sóhajtott egy nagyot.
Boe sem volt csúnya, csak éppen nem tartozott a feltűnő jelenségek közé. A köznyelv szerint: érdekes. Sovány, beesett arc, vastag, rúzs járta száj, hullámos, avar barna hajkorona, hozzá mélyfekete szemek, pici mellek és borotválatlan lábak. Teste kihívóan feszült az idegennek, kötelességszerű felajánlás volt huncut pillantásában. Vágyakozástól izzadtak combja között ajkainak finom redői. Daniel mit sem érzett a mellette ülő libidójából, csak Hannát figyelte, de ő nem méltatta még csak egy félmosolyra sem.
Furcsa zajok törték meg az emberi csendéletet. Hilda serénykedett csörömpölve a konyhában, majd billegve libbent ki az ajtón. Kényszeredett mosoly kísérte az asztalhoz. Ekkor látta Daniel, hogy az idős asszony kezei mennyire kérgesek, akár egy öreg tölgy.
– Ó, aranyos, itt a finom hamburger, fogyassza egészséggel, jókedvvel. Bizony, ránk férne egy kevés nevetés, nyugalom, igaz Boe, ugye igaz?
– Ammá' biztos – hagyta rá a lány.
– Köszönöm – vette el a tányért Daniel, és nem furcsállta, hogy a zsemléje tele van
hagymával, mustár helyett meg ketchup csorgott ki szélein. Hilda nem ment vissza a helyére, továbbra is ott állt az asztal mellett, szótlanul, mosolytalanul, kezeit tördelve, majd' szégyenkezve. Szemei könnyekkel teltek meg, mintha azt üzenték volna, hogy:
„- Ó, kedves uram, ha végzett evvel a csudálatos hamburgerrel, kóstolja meg az egyik különlegességünket, a chilis babot, igen, és maradjon a vendégünk sokáig, meglátja jó itt minálunk, Ronnie is csak ember, Boe meg aranyos lány, elkelne neki egy udvarló, egy pont ilyen, mint maga, egy rendes férfi, szóval marad? Mennyit is mondott, hogy…, hogy tíz évig! Ó, hát nem aranyos, tíz évet mondott, egek Ura, tíz év, meglássa, békességben el leszünk mi, egy család, egy ház… ó, Istenem, áldott legyen a neved!"
– Menj már mama! Nem látod, hogy zavarod a vendéget az evésben? – kiabált Boe az asszony kötényét ráncigálva. Az idős asszony feleszmélt édes álmából. Valószínűleg csak percekre élvezhette a derűs lét messzi képeit a múlt által széttördelt életében. Vállat vonva elcsoszogott, teste imbolyogva szelte levegőt. Fejét lehajtotta, s mikor már nem láthatták, könnyeket eresztett el szomorú szeméből.
– Szóval csak betértél? Te is városi vagy? Mit csinálsz, úgy értem, mivel foglalkozol? Nős vagy? Van gyereked? Nem vagy impotens, ugye? – ömlött a kérdésözön Boe-ból.
Daniel nagyot sóhajtott, unottan méregette az előtte fekvő tányért. Éhes volt. Azonban minden porcikája figyelmeztette, hogy neki most válaszolnia kell, le kell koptatnia a kis csajt, ezt nem lehet elintézni egy vállrándítással. Megfontolta szavait.
– Unatkoztam, és mivel éppen errefelé kocsikáztam, itt vagyok. Valóban a Városban élek, mint szabadfoglalkozású ügynök és ötletgazda. Nem vagyok nős, gyermekeim sincsenek. Nem tudok róla, hogy impotens lennék, a múlt héten még felállt – fejezte be a tömör, de a kérdésekre maradéktalanul válaszoló monológját. Szájához emelte a hamburgert.
– Hé, utána akarsz? Mármint izélni, tudod? – Boe szemlesütve birizgálta cipőjével a porcicákat.
– Nem – felelte Daniel. Közben szemezett a hamburgerrel.
– Érdekes egy pali vagy. Nem vagy buzi, és én se kellek! Hát mit akarsz?
– Enni.
Nagyjából ennyiben maradtak. A bárpult felől mocorgás hallatszott. Hilda rendezgette a poros üvegeket, könnyeivel mosta őket. A vécé szörcsögő hanggal tudatta: ismét használták. Ronnie jött ki fertőtlenítő szagú ajtaján. A valóságban csak üzleti szempontból lehetett homoszexuálisnak nevezni. Egész egyszerűen nem ment el vele egyetlen nő sem, így maradtak a férfiak. Azoktól meg pénz kért, éppen annyit, hogy sose fanyalodjon rá valami csóringer melóra. Egyenesen odament az asztalukhoz.
– Maszturbáció. Onánia. Kiverés, na! – üvöltötte Daniel arcába. Majd sarkon fordult és kiment a gazzal borított parkolóba. Boe kuncogott. Hanna nem szólt semmit. Akár egy sóbálvány – nézett rá Daniel. Arcát és kezét finom, selymes bőr fedte be, olybá tűnt, hogy nem is idevalósi, ebbe az idő rágta szállóhelyre, csak véletlenül került ide, pont ide, hogy kedvébe járjon a ritkán látott vendégnek.
Így igaz, Hanna Daniel felesége lesz három hét múlva. Ettől a férfi anyja rosszul lesz, Hanna pedig megtermékenyül.
Mindezt Daniel nem sejthette, így hát tovább majszolta ebédjét. Közben a hallgatag lányt bámulta töretlenül. Boe szóvá is tette: – Hé, úgy bambulsz, mint egy gülü szemű béka! Jó hogy nem csorgatod a nyálad! – megint rágyújtott – Mi az, én büdös vagyok neked? Szeretnéd, ha én is olyan szép és ártatlan lennék, mint a barátnőm? Hát ezt neked! – mutatott be – Az anyádat! Bejössz ide, iszol, zabálsz, majdhogynem kinézel bennünket innét, ráadásul megsértesz engemet, mereszted lófejed Hanna felé, csak tudnám, mi a bánatot néznek rajta a férfiak, miért nem engem akarnak, én mindent engedek, becsszóra mondom, de nem, nekik az én barátnőm kell, aki csak havonta egyszer merészeli letolni szőke búráját ide mihozzánk, és kussolva veszi tudomásul az én megaláztatásaimat! – kiabált Boe, csak kiabált. Senki nem hallotta Hannán kívül. Hilda zörögve tette-vette a dolgát, Ronnie meg kint állt az út szélén és várta, hogy megálljon végre egy kocsi.
– Mindenki elmehet a picsába! – üvöltött Daniel arcába Boe.
– Hé, három hónapja nem is volt vendégetek – szólt halkan gyönyörű hangján Hanna -, ezáltal nem is részesültél semmilyen megaláztatásban. Rendicsek? – mondta olyan szépen, hogy még a rusnya ördögök is megenyhültek volna. Ránézett Danielre. Szemei mosolyogtak, arca azonban kőkemény maradt. – Szóval, mi a neved idegen? – kérdezte.
– Daniel. Daniel Noodles.
– Az én nevem Hanna Shepard. Bent lakom a Városban – duzzogó barátnője felé biccentett. – Boe a volt osztálytársnőm, együtt jártunk a gimibe – cigaretta után matatott -, aztán én elhelyezkedtem a Féltve Őrzött Kincsek Bankban. Titkárnő vagyok, tudod! Tedd ide, tedd oda, levelek, faxok, mostanság ímélek, közben főzz kávét, hozzál pizzát meg kólát, mosolyogj mindenkire, de akkor is ám, mikor épp megjött, aztán menj haza, élvezd a tévé műsorokat, aludj és álmodj, és megint minden elölről. – Sóhajtott. – Ez életem, dióhéjban. – Rágyújtott, a füstöt egyenesen Daniel arcába fújta. Megint elmosolyodott. Ilyenkor kis gödröcskék táncoltak puha, babaselymes bőrén a szája két oldalán. Boe majd felrobbant. Nem bírta elviselni barátnője undorító stílusát. Ezek ketten itt élveznek el – gondolta magában füstölögve. Nagyot fújt, idegesen dobbantott tűsarkú cipőjével. Éles visítás zengte be a termet.
– Jézus, ez egy patkány! – kiáltott Daniel. A szomszéd asztalnál ülőkre nézett. – Hé, azt mondtad, hogy macska! – förmedt rá Boe-ra. Szemei villámokat szórtak.
– Patkány. Csak a vendégeknek macska. Amúgy eredeti patkány, jófajta – biccentett durcásan Boe. Élvezte váratlanul jött fölényes diadalát. Jól megmondta. Most a városi fiú berezel, elillan, és minden marad a régiben. Jöhet a cigi, kóla, sajtburger, olcsó filmek az autós moziban, néha egy-egy részeg disznó, persze orgazmus nélkül, és a csöndes, semmiről nem beszélő nyári délutánok itt, a mama panziójában.
Daniel azonban nem átalkodott tovább maradni. Érezte, hogy maradnia kell, különben lemarad egy igen fontos eseményről, amelyről nem szabadna lemaradnia. Nem tudta honnét ez a fura, bizseregtető érzés. Magyarázat: én éreztettem vele ilyen álnokul.
Látva a helyzet komolyságát, Boe szemei édesanyja után kutattak, várta, hogy megjelenjen, mint holmi középkori lovagi páncélba bújtatott felmentő sereg vezére, és legalább olyan diadalmas győzelmet arasson eme féktelen és eszement gazfickó felett, mint Blücher Napóleon ellen, az elhíresült waterlooi ütközetben.
Hilda azonban nem bukkant fel. Tányércsörömpölésekkel jelezte, neki éppen a zsírfoltok és olaj ragadványok ügyében kell eljárnia. Boe savanyodva nézegette az előtte szirmait bontogató szerelem első hajtásait. Ismét rágyújtott. Úgy vélte, a füst, a meleg és mindenhová befurakodó füst majd úgy ijeszti el mellőle a Sátánnak Daniel testébe bújtatott alakját, mint nyári estéken panziójuk verandáján a vérszopó szúnyogokat. De a füst sem segített. Boe majd felrobbant, s csak hallgatta, amint édesanyja nagyokat nyögve mormog a se hossza délutáni nagyüzemről. Boe izzadt, verejtékének illata megcsapta az asztalnál ülőket. Úgy festett Daniel és Hanna mellett, mint valami élő iniciálé egy féltékenységi dráma szőtte könyvben.
– Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte Hanna a vészjósló csendben.
– Nem – felelte Daniel . – De most biztosan elmondod.
– A neveden.
– Miért, mi van a nevemmel? – rémült meg Daniel.
– Semmi. Csak a jelentésén.
– Miért, csak nem azt akarod mondani, hogy tisztában vagy nevem mivoltával? – húzta fel szemöldökét. Boe is meghegyezte füleit.
– De, azt akarom éppen tudatni veled – fogta suttogóra Hanna. – Szóval, a neved azt tudatja a hozzá értőknek, hogy te vagy az Isten bírája.
– Hüm – felelte Daniel. Ilyen megvilágításban még nem látta soha önmagát. Kissé meglepődött. Nem jutott egy percre sem eszébe, hogy bárkinek a bírája, s legfőképpen Isten bírája legyen. Természetesen ezt a gondolatát a nem is olyan távoli jövőben alaposan megváltoztatja. Teszek róla!
– Érdekes – mondta Daniel. – És a te neved mit jelent? – kérdezte.
– Könyörület – bökte ki Hanna. Ismét elmosolyodott. A gödröcskék meg csak tánci
káltak sugárzó arcán. Boe undorodva pislantott feléjük. Azt vesézte ki magában éppen, hogy milyen letolásban fogja részesíteni barátnőjét, ha lesz egy kevés idejük négyszemközt. Jól beolvas neki. Elküldi a picsába. Megmondja, mennyire nem illendő ilyen nyíltan és kacérkodva kelletnie magát idegenek előtt. Azt is el fogja mondani, mennyire rosszul esett neki ez a váratlan közjáték. Csak legyen két percük, két nyamvadt percük.
De nem lesz egyetlen egy sem. Hanna fel fog szívódni, mint búskomor szájú kőhal háti tüskéje által megszurkált mélytengeri búvár testében a méreg. A helyzet kezdett fokozódni. Daniel úgy vonzódott beszélgetőpartneréhez, mint holdacska az őt éltető bolygójához. Nagy hirtelen a vonzódás átcsapott olyan kérdések felvetésébe, melyeket feltétlen fel kellett, hogy tegyen annak a nőnek, aki ennyire felkavarta érzéseit. Édesanyja azt mondta volt, hogy bizonyos kérdések elengedhetetlenek párkapcsolat létesítése előtt, különösképpen, ha hosszú távra kíván berendezkedni az emberfia. Azonban ezek tartalmáról nem nyilatkozott. Úgy vélte, ezt csakis a kérdező tudhatja. Így hát Daniel önállóan cselekedett, felvállalva a tanulatlanságából adódó esetleges elutasítást.
– Szeretnéd a napsugarat úgy látni, ahogyan még sosem? – kérdezte zaklatottan.
– Igen, szeretném – felelte Hanna. Szemei izzottak.
– Szeretnéd a múltat elhagyni magad mögött, hogy új életet kezdjél, mintha éppen reinkarnálódnál?
– Igen, szeretném!
– Szeretnéd, ha megmutatnám neked a Városbéli hajlékomat, hogy ott aztán tanyát verjünk, mint első telepesek India partjainál?
– Igen, szeretném! – felelte Hanna. Légzése felgyorsult.
– Szeretnéd, ha gyermeked a mosolyod alatt tanulna meg tipegni – topogni?
– Igen, szeretném!
– Szeretnéd, ha együtt osztoznánk meg a világ örömében – bánatában, most és hajlott korunkban egymásba karolva?
– Igen, szeretném! – lelkesedett Hanna.
Daniel elhallgatott. Boe kapkodta a levegőt. Legszívesebben agyonütötte volna a jöttment senkiházit. Kínjában megint a konyha felé nézett. Ott csak ajtócsapódás, tányérzörgetés, halk mormogás. Boe félt. Nem akart egyedül maradni.
– Hé, te el akarod hurcolni a barátnőmet! – kiáltott Danielre. – Mi van, ma mindenki meg van húzatva? – Majd megenyhülve folytatta – Kérlek, ne szórd szét a mi gyatra világunkat! Ne csináld! – majdnem sírt. Arcán a fájdalom mély barázdákat szelt egyszerre. De Daniel nem figyelt.
– Úgy véltem, ha ide bejövök, találni fogok magamnak valami fontosat, valami megmagyarázhatatlan tüneményt. És jól véltem – sóhajtott egy nagyot. Hannára nézett. – Te vagy az a tünemény. Ha téged hallgatlak, akkor a hangod úgy feslik, mint szavak ápolta remény – fejezte be.
– Pedig nem mondtam valami sokat – csodálkozott Hanna. Egyszeriben ő is félt.
– Tudom – szabadkozott Daniel. Próbált magyarázattal szolgálni. – De én akkor is azt állítom, hogy ez valami sors… a sorsnak a játéka… különben mi a fenének jöttem volna ide, pont ide? – Elégedetten dőlt hátra. Szentül hitte, hogy evvel az egyszerű kérdéssel megfelelő mélységű választ adott. Boe nem így volt vele, ellenségesen prüszkölt, szinte fújt a Városi bunyevácra. Hanna meg úgy gondolta, most ő tesz fel mindenféle kérdéseket, olyanokat, hogy attól Daniel füle kettéáll, s majd csak azután megy fel a lakására. Egy kicsit hencegni szeretett volna hézagos tudásával, mert biztos volt benne, hogy a jó fej pasik szeretik az okos és művelt nőket. Mindemellett meg akart győződni a férfi szándékairól.
– Tudtad, hogy a narancs a leggyakoribb gyümölcs a Földön? – kérdezte.
– Még ilyet! – ámuldozott Daniel.
– És azt tudtad, hogy VI. Sándor pápának hat gyermeke volt?
– Nahát!
– És azt tudtad, hogy a bengáli monitorgyíkok úgy viaskodnak egymással, mint a
szumó birkózók, egymást átkarolva lökdösődnek, míg egyikük a földre nem kerül?
– Beszarás!
Hanna megnyalta ajkát, óvatosan ízlelgette a következő szavakat. – És szeretnél tényleg velem élni? Elviszel innen? Tudsz szeretni sokáig? Ha, megöregszem, akkor is?
– Igen, igen! – csattant föl Daniel – Elviszlek, és oda viszlek, ahová csak szeretnéd, az idők végéig is szeretni foglak, bármennyire is megváltozik körülöttünk a világ, akkor is szorítani fogom kezed, és melletted leszek! – szinte tajtékzott. Boe haja égnek állt.
– Szeretnéd, ha gyerekeket szülnék neked? Szeretnéd, ha ott ricsajoznának körülötted, nyivákolnának ételért, teáért, játszásért? – hadarta Hanna.
– Nincs szebb vágy, hogy mindezeket átéljem, megtapasztaljam! Oly kevés a ránk szabott idő, annyira védtelenek vagyunk! Igen, mindent szeretnék veled! – keze Hanna kezét fogta, simogatta.
– Hiszen jóformán semmit nem tudunk egymásról. Nem tudod, mi a kedvenc színem, a kedvenc ételem, a kedvenc játékom, a kedvenc filmem!
– Majd megtanítasz!
– Azt sem tudod, hogy hol a kéjpontom, miről szólnak hol keserű, hol gyönyörűséges álmaim!
– Majd megtanítasz! – ismételte Daniel. Közben elfogta valami bensőséges érzés.
Mintha Bálám szamarát ütlegelte volna eleddig, csak most nyílt fel szeme fénye, hogy meglássa az előtte ülő angyalt, Hannát. Egymás szemébe néztek. Daniel szeme égkék volt, Hannáé olívazöld. Ragyogtak. A ragyogásba Boe belecsapott, mint villamos szikra ügyetlen villanyszerelőbe.
– Hé, idegen! – csücsörített – Vigyél magaddal engem is! Ígérem, jó leszek, nem okozok galibát, még… még beszállhatok harmadiknak is, csak vigyél engem is…nem bírok itt maradni…elviselni ezt a koszos magányt…a nyomort és anyámat…szebb jövőt adhatnál…Kérlek! – rimánkodott egyre. Arca szinte az asztalt súrolta, kezei összekulcsolva matattak használt rágógumikat az asztal alatt. Próbált úgy nézni, mint egy halálraítélt. Boe teljesen megalázkodott. Olyanokat hallott az imént, amit eddig csak szerelmes filmekben, s mindent megtett volna azért, hogy ne maradjon ki a jóból.
– Nem vihetlek magunkkal – szögezte le Daniel, és törte a fejét, mivel vághatná ki magát a slamasztikából. Tudta, hogy Boe az a fajta csaj, aki azért lóg valamelyik szép és értelmes barátnője mellett, hogy amaz ösvényt vágjon neki a siker felé vezető úton. Már pediglen a siker most érdeklődés hiányában elmarad, döntötte el, és szózatot intézett a lányhoz: – Nem illesz bele az egészbe. Nem gondoskodhatunk rólad, nem zúzhatod tönkre most született szerelmünket. Különben is, neked édesanyád mellett a helyed, ne nézd tétlenül szenvedését… majd jön egyszer valaki, elvisz innen, olyan érzéseket nyújt neked, amilyeneket valóban szeretnél, csak várj türelemmel, hisz tudod, a türelem rózsát, de legalább is kellemes udvarlót terem! – fejezte be kelletlenül idétlen magyarázkodását. Hannára nézett jóváhagyásért.
– Igen Boe. Pontosan így van. De vigyázz! Nem szabad nagyon akarnod a szerelmet, szenvedve kacsingatni az ajtó felé! Légy nyugodt és bizalommal teli, meglátod, szerencsével jársz! – simogatta meg haját Hanna. Az érdektelen kívülálló számára – jogosan -, olybá tűnhetett az iménti két interpelláció, mintha egy kétéves kisbabához gügyögtek volna megértő és anyai mosollyal. Valójában Boe nem lett nyugodtabb. Ellenkezőleg. Majdhogynem a frász kerülgette. Undorodott mindkettejük mézes-mázos szövegelésétől.
– És meddig várjak? Kire várjak? Kíváncsi lesz valaki egyáltalán énrám? – zokogott. Hilda is felfigyelt a hüppögésre, nyomban az asztalnál termett. Haja csutakosan lógott ki laza kontyából. Rémült szemekkel méregette az idegent és Hannát.
– Mi történt itt! – förmedt rájuk. – Egy perc nyugta sincs az embernek, és tessék, máris kész a baj! – konty- és kötényigazítás. – Mi van, lelkem, mi bánat ért téged? – fordult lányához. Az nem felelt, csak legyintett.
– Hát te, Hanna! Mit lefetyelsz itt összevissza? Nincs jobb dolgod? Eriggy haza, vagy akárhová, de ne szomorítsd el az én kicsikémet! – dobbantott nagyot méretes lábaival. Egészen fenyegető volt. Daniel ekkor elbizonytalanodott. Nem akart galibát.
– Rendben, megyünk. Ugye, Daniel? – kérdezte Hanna bársonyos hangon. Még a panzió szürke levegője is kifehéredett szavaitól. Daniel bólintott. Kiitta poharából az utolsó kortyot és felállt. Körbenézett. Nem talált semmilyen tárgyi bizonyítékot arra nézvést, hogy nekik itt maradásuk lenne. – Jó, induljunk! – bökte ki. Felállt és megigazította a székét. Körbe tekintett. Vöröshagyma illat járta át a termet. Hallani vélte nevető szállásfoglalók hűs kacaját, Monroe filmzenéjét, Elvis Don’t Be Cruel-jét, olcsó mosóporreklámokat, L. B. Johnson elnök komor szavait a politikai, katonai, gazdasági és mindenféle válságról, féltékeny feleségek kirohanásait, londinerek pusmogását a fizetősebb szobaszámokról; bizony, az Időpók szőtte háló betakarta a feslett panzió levegőjét.
Boe felpattant és a Runawayt dúdolva elviharzott, fel a lépcsőkön, nyikorgásuk el-veszett az épület kuncsaftokra éhes gyomrában. Hilda utána trappolt feldúltan, szúró pillantásokkal meghintve a felforgatókat. Mintha azt üzenték volna a tüzes szemek:
" – Oké, nekem így is jó, hát legyen! De te idegen, ide többé be ne tedd a tetves lábad, különben kettétörlek, mint ropit tévénézés közben! Te meg Hanna, mostantól nemkívánatos személy vagy minálunk, ezt jól jegyezd meg! Szegény anyád, ha még élne, biztosan elsüllyedne szégyenében; még ilyet, micsoda putrinépség! "

Kettesben maradtak. A bíró és a könyörület. Ha Daniel ítélkezne, Hanna rögvest könyörületet gyakorolhatna. Kellemes párosítás. Soha rosszabbat. Daniel odament a zongorához és megnyomott pár billentyűt. Némán meredt rá a hangszer, csak tompa puffanásokat sóhajtott ki magából. Az emeletről Hilda hangja hallatszott. Éppen azt ecsetelte, hogy mennyi itt a vendég, egész nap csupa gürcölés, rohanás, továbbá állandó és keserves odafigyelés Ronniera, – a koszos senkiházija megint bebújt a vécébe, a végén még tőle fog eldugulni! -; aztán meg itt van a kelekótya lánya, finom kosztümökről, gazdag fiúkról és hideg pezsgőkről álmodozik, és akkor még ez a kínos közjáték is csak felfordulást okoz. Hát lehet ezt bírni?
Hanna felvette kardigánját, és alaposan megnézte a jövendőbelijét. Átlagos test, szép szemek, vékony kezek, vonzó arcélek, laza mozdulatok. Megfelel – gondolta. Átkarolta Danielt.
– Annyi mindent kértem a jövővel kapcsolatosan, hát te mit kérsz? – kérdezte, miközben beletúrt gyönyörű hajába.
– Hát… szeretném… hogy… na, izé… szóval, kedvesem… mondd… megengeded, hogy használjam a… a testnyílásaidat?

Használhatta. Nem is egyszer, nem is kétszer. Méghozzá Daniel Magnólia utcai kényelmes és tágas és napsütötte és szerelemre éhes lakásában. Jól viselték egymást. Élvezték kapcsolatuk bohókás és rögtönzött kezdetét. Hanna mosolya még inkább tündökölt, arcán a finom ráncok egyszeriben kisimultak. Kávét is főzött. Lecsót is készített. Ezek a tények mindinkább megszilárdították Daniel nézetét a lehető legjobb párválasztás ügyében. Elégedetten feküdtek a hatalmas ágyon. Hanna mellei a férfi arcát simogatták, Daniel férfiassága a lány combján pihente ki a kellemes fáradalmakat.
Hanna azon merengett a kényelmes fekhelyen, hogy az embereknek milyen egyszerű a párzás és utódlás kérdése. Mert hogy példának okáért a pókok esetében a hímnek nincs anatómiai felszerelése, amellyel a nősténybe közvetlenül juttathatná a spermáját. Ezért először egy pici selyem zsebkendőt sző, erre a hasoldalán lévő ivarnyílásokból egy spermacseppet helyez, majd ezt felszívja a fején lévő két tapogatójával, hogy aztán a nőstény ivarnyílásába ürítse a zsepi tartalmát. Mintha éppen egy pipettából csöppentene ki valaki folyadékot. Ráadásul egyes fajok, mint a farkaspókok, igen rafináltan kedveskednek a kiszemelt csajnak. Nászajándék gyanánt a fenti műveletek elvégzése előtt egy legyet visznek selyemcsomagban a leendő anyukának. Ránézett Danielre. Bár semmit nem vitt neki, azért jól és odaadóan csepegtetett.
Pár nap múltán ismét forró és szenvedélyes szavakkal illették egymást, a jövőjüket, megvalósulásra váró terveiket. Mindig oda lyukadtak ki, hogy mennyire frankó most minden, a szex, az élet, sőt, az egész Világmindenség! Valami igen jelentős eseményen törték a szerelmes fejüket. Hogy mivel tudnának igazán szövetséget kötni egymással. Hanna azt mondta, hogy bármire képes lenne.
Így lett nem egészen három hét múlva a Város Szent Lajos utcai templomában Daniel felesége. Elkezdődött hát szűkre szabott együttlétük.

2. Hanna Shepard mielőtt maghalt, élt. Nem a Városban született, hanem egy közeli faluban. Az a hír járta róla, hogy lassacskán kihal, csak pár gólyacsalád marad ott hírmondónak. Négy utcából állt az egész település, a központ pedig a benzinkút és kopott környéke volt. Itt állt a fűszeres meg a takarmánybolt bódéja, valamint a világ egyik legkisebb alapterületű kocsmája. Méretei a következők voltak: hat méter hosszú és három méter széles. Az italokat a vendégek jobbára kint fogyasztották, amúgy is enyhe éghajlat kerülgette a gyéren lakott vidéket. A valójában legkisebb kocsma Angliában volt, a Suffolk grófságban, és a The Nutshell névre hallgatott. Méretei: négy egész nyolctized méter hosszú és kettő egész kettő méter széles. Tényleg pici volt. Az anekdota szerint az italmérési engedélyt az éppen arra járó és megszomjazott II. Károly királytól kapta a hajdani tulajdonos. Hanna szülőfalujában az italmérési engedélyt a Város kirendelt jegyzője adta meg jókedvű és egyben italos állapotában akkor, amikor már nem tűnt szomjasnak. A kocsma továbbá elég rendhagyó névvel bírt: Büdös Bogár.
Szóval Hanna ilyen különleges faluban tengette első éveit. Minekutána elméjének csiszolására a falu egyetlen közoktatási intézménye sem volt különösképpen alkalmas, ezért beköltöztek hatéves korában a Városba. Maga az indok eléggé sántított, elvégre a faluban nem volt közoktatási intézmény. Ezt csupán a benzinkutas, bizonyos Don Filben
(értéke: nyolcezer pénztartozás az Állami Banknak) állította delíriumos hangulatban, és csupán a fiatal lányok szexuális taníttatására értette. Ezt különben felemelt mutatóujjal külön is jelezte. Már hogy elkerülje a félreértéseket.
A gimnáziumban Hanna elsöprő sikertelenséget aratott az osztálytársai között. Nem a szépségével volt a baj, hanem páratlan szorgalmával, és hogy olyan dolgok is érdekelték, amilyenek más normális diákokat nem. Hiszen ki kíváncsi a dinoszauruszok kipusztulására, az ökológiai jelenségek mindinkább elburjánzó fenyegetéseire, nem beszélve a maják érdekes számrendszeréről. Az egyik pasija azért volt képtelen bevinni a macit a málnásba, mert nem tudta, hogy a Föld a kambrium korszakban 425 nap alatt kerülte meg a Napot. Van ilyen.
Nem mondhatni, hogy a többi lány túlságosan kereste volna a társaságát. Kilógott a sorból, nem ténferegett az éjszakában, nem ivott lónyálat, nem festette be lilára a szemét szombat esténként, nem mutatta meg a mellbimbóját Chain Kholesnak (értéke: húsz pénz zsebpénz, egy baseballütő fémborítással, hat csomag óvszer), mint a többiek, nem hordott idétlen tűsarkú cipőket, és nem volt hajlandó iskolai egyen köpenyt viselni. Csupán egyetlen lány nem fordult el tőle: Boe. Ő is érthető okból nem szegült neki ellent, lévén őt már jó előre kiközösítették a többiek. Elsősorban azért, mert nagyon buta volt, aztán szőrös volt a hónalja, ráadásképpen bolond volt az anyja. Az emberi értelem egyik legnagyszerűbb megnyilvánulása, hogy az ilyen szerencsétlen embereket ahelyett, hogy szeretnék és gondoskodnának róluk, gyors ütemben padlóra küldik, majd elkülönülnek tőle, mint egy leprástól. Hanna azonban segítőkésznek mutatkozott. S bár voltak kifogásai Boe szürkeállományának hihetetlenen egyszerűsége ellen, nem hagyta magára.
Számtalanszor kisegítette a bajból. Igazolta majdnem száz órás hiányzását azt hazudva, hogy Boet nagyon megviselik a menstruációs fájdalmak, és egy orvos azt mondta szakértőileg, akit ő ajánlott neki, hogy ilyen alkalmakkor felettébb kívánatos több napig ágyban pihenni.
Aztán egyszer megakadályozta, hogy az a bunkó Chain Kholes felcsinálja. A baromarcú nagymenő megkérte a barátnőjét, hogy mutassa meg a mellbimbóját. Megmutatta. Egyébiránt nagyon szép, sötét bordó és viszonylag nagy bimbója volt. Majd azt kérte Chain, hogy mutassa meg ott lent is a bimbóját, a lábai között. Boe azt felelte, hogy ugyan már, ott nincs ilyen, mire a srác azt átallott mondani, hogy még ilyet, a többi lánynak pedig van, micsoda furcsaság ez! Boe megrémült, amúgy is gyenge lábakon álló tudása egyszeriben összeroppant a nemiség súlya alatt. Levette hát a bugyiját. Chain is. Szépen elintézte kezével, hogy pénisze megfelelő keménységű legyen. Ebben minden férfi profi! Boe azt kérdezte, hogy ez most mi az izé? Chain türelmesen elmagyarázta, hogy össze kell bújniuk, csak úgy tudja ellenőrizni a lenti bimbóját, de nyugodjon meg, majd ő irányít mindent, csak arra kérte, hogy ne sikoltson, ha egy picit fájna a kutatás. Boe lehajolt, megkapaszkodott egy kapuvasban. A tornateremben történt mindez. Chain ügyetlenül kormányozgatta merev nemi szervét a lány farához, mikor Hanna benyitott a tornazsákja után kutatva. Boe felsikoltott és nagyot ugrott, Chain lepetyhüdt és elvörösödött.
– Hé, te bunkó állat! – kiáltott rá Hanna. – Mit művelsz te szemétláda? Megyek és
most azonnal jelentem a dirinek! – De mindenekelőtt segített barátnőjének felöltözni. Chain könyörgőre fogta, mindent megígért, lehozza ő a Jupitert is, ha kell, csak ne szóljon senkinek, mert a szülei nevelőintézetbe küldik, már így is két abortusz terheli apja amúgy sem vaskos bankszámláját. Hanna gondolkodott, majd alkut kínált. A mai naptól minden reggel meghívja őt és barátnőjét friss kalácsra, csokoládé italra, egy pudingra és hetente a Hölgycsokor című újságra. Chain belerúgott a zsámolyba, de belement az egyezségbe. Kifelé menet azért nevetett egy jót. Még hogy bimbó ott lent!

Hanna felhívta tudatlan és megrémült barátnője figyelmét, hogy nagyon vigyázzon az olyan alakokkal, mint Chain, mert attól, hogy a norvégiai nőstény lemming már tizennégy napos korában ivarérett, neki nem szabad odaadnia a testét fűnek-fának még akkor sem, ha történetesen tizennyolc éves. Boe azonnal elakadt a lemming szónál, az ivarérettnél meg felhúzta szemöldökét, úgyhogy ennyiben maradtak.
Unalmas diákévek, tanulás és dolgozatok, iskolai ünnepélyek és bálok, elszúrt
randevúk és könnyes teadélutánok; Hanna szép lassan felnőtt és kész nő kerekedett belőle. Nagy céljai azért nem voltak, tisztában volt az emberi evolúció pénzfallal körbevett korlátjaival. Édesanyja a Nap Mint Nap Kifosztó Üzletközpontban dolgozott eladóként, neki csak egy kicsivel kellett több. Hogy ne fosszon ki senkit, soha. Így hát elvégezte a titkárnőképzőt. Tanárai azon a véleményen osztoztak, hogy Hannából sosem lesz igazi titkárnő – vagy asszisztens, ahogyan manapság nevezik -, mert túlságosan is ellenezte a munkaadói lojalitással kapcsolatos előadásukat. Egy alkalommal el is küldte őket melegebb éghajlatra. Az órán arról volt szó, hogy ne jelentgessék fel mindenféle, csip-csup ürüggyel a főnökeiket. Hanna rögvest megértette, mi az a csip-csup. Odament a katedrához, mélyen lehajolt, szinte odakönyökölt az óraadó tanár szája elé, feszes, kerek mellei szinte állandóan duzzadt bimbóival kinyilatkoztatást adtak, és azt mondta: – Ó, bébi, akarsz velem csipcsupolni?
Mégis lett állása. Igaz, nem valami elit helyen, de a megélhetéshez megfelelt. Persze tedd ide, tedd oda titkárnőként. A Féltve Őrzött Kincsek Bank egyébként is felfutóban volt, egyre több ügyfelet szereztek hihetetlenül vonzó és betartatlan befektetésekkel. Hanna azon csodálkozott, hogyan képesek az emberek ekkora baromságokat bevenni és erről még papírt is aláírni. Az egyik ügyvezető megfelelő mélységű választ adott aggályaira.
– Képzeld, ez tiszta pszichológia. Az embereknek úgy általában kevés a pénzük, látnak ilyen meg olyan csábító reklámokat részvényekről, kötvényekről, ingatlanokról, és azt hiszik, hogy a profit most az egyszer az ő zsebüket fogja teletömni bankókkal, eközben meg nem veszik észre a buktatókat, a szerződést kiegészítő záradékokat, tehát azt, hogy az ilyen üzletek végső nyertese mindig a forgalmazó! Hát nem olyan világban élünk, ahol törvényesen lehet tönkretenni bárkit is?

Egyetlen szokását tartotta meg Hanna az évek folyamán: rendszeresen eljárt Boe anyukájának omladozó panziójába. Ott leginkább semmit sem csinált. Természetesen végighallgatta Boe unalomig ismert vallomásait a szar életről, a bunkó pasasokról, a pénztelenségről, de rájött, hogy nem tud segíteni barátnőjén, akármennyire is erőlködik. Boe nem fürdött rendesen. Még ma sem borotválta le a lábait és a hónalját. Nem tudta mi az orgazmus. Nem tanult tovább. Nem voltak barátai. Anyját nemigen szerette.
Álmodozni persze azt tudott. Drága ruhák, hatalmas automobilok, európai utazások, zsibongó tavaszi bálok, kiváló parfümök, szívtipró pasik; mindezek lassan őrölték fel képzeletének érdes sziklatömbjeit. Hanna azonban nem akart részt venni egyre távolodó barátnője fantáziavilágában.
Csupán a részvét vitte a panzióba. Sajnálta Hildát, nyomorúságos sorsát. Boldogan éltek a férjével mindaddig, amíg Hilda nem szült egy halott gyermeket. Az orvosok azt mondták az osztályon egymás között, hogy: – Nafene, egy picike halottka! Brian, a férje (értéke: akkor még forgalmas panzió, tizenhatezer készpénz, hatezer pénz IBM részvény) éppen ott állt az ajtajuk előtt. Sírva fakadt. Az ő kicsikéjéről ilyet mondani! – zokogott. Onnantól a pálinka lett a hitvese. Hilda meg szép lassan begolyózott. Rendezgette elhunyt csecsemője ruháit, beszélt a játékaihoz, megigazgatta ágya felett a zenélő macikat, felolvasott olcsó, puha fedelű mesekönyvekből. Közben záporoztak megkeseredett könnyei.
Két hét múlva Brian felakasztotta magát a recepció mellett egy öntöttvas zászlótartó rúdra. Így megy ez. A földi élet fordulatokban gazdag forgatókönyvét legtöbb esetben ilyen és ehhez hasonló drámai események sorozata gazdagítja.

Hanna elmerengve gondolt ezekre az időkre, megsajnálta Boe törékeny múltját. Most azonban fontosabb dolga is akadt, mint szomorú történeteken rágódni. Lenézett gömbölyű pocakjára. Megsimogatta. Ott lapult benne szerelmük gyümölcse, egy majdnem kilenc hónapos babácska. Éppen málnaszörpöt iszogatott, amit anyukája küldött le neki a köldökzsinórján keresztül.
Az esküvő utáni második hónapban már érezte, sőt: tudta, életet fogantak egyik fergeteges sexcsatájuk alkalmával. Daniel csak nevetett. Még hogy baba! És lőn.
Elkezdődtek a reggeli rosszullétek, állandó ételkívánságok, falánkságok, szédülések, hangulathullámok váltakozó amplitúdójú sorozata. Havonta eljártak a szülészorvoshoz: poci tapogatás, mellfogdosás, vizeletvételezés, vérnyomás- és súlymérés, kérdőívek fáradhatatlan kitöltése, aztán mindezek kéthetente, végül hetente. Daniel élvezte az új feladatokat. Amikor csak lehetett, kísérte őket a rendelőbe, ott volt az ultrahangos vizsgálatnál, segített mindenben, reggelit készített, mosogatott, Micimackóból olvasott fel egészen a pocakba beszélve. Hanna úgy elérzékenyült férje odaadásán, hogy esténként boldog könnyekkel ringatta álomba magát és kicsinyüket.
A szülési fájások váratlanul jelentkeztek. Erős lökések hullámoztak nagyra nőtt hasában, úgy érezte, kisfia abban a minutumban kibújik belőle. Száguldott a kocsijuk a kórház főbejáratáig. Daniel mosolyogva, de azért egy kicsit aggódva újságolta az ügyeletes orvosnak, hogy itten most meg fog születni a kisfia, kéretik megfelelő alázattal viseltetni iránta, különben lesz nagy haddelhadd!
Nyolc órás vajúdás után világra jött a nem is olyan csöppség. Három és fél kiló, ötvenkettő centi. Daniel fogta meg először a mosdatás után. Végig bent volt a szülőszobában. Fogta Hanna nyirkos kezét, vizes zsebkendővel törölgette izzadt homlokát, és olyanokat suttogott a fülébe, mint: „- Oké, édes, eddig minden rendben, csak még egy kicsit tartsál ki, nézd, mindjárt kibukkan a fejecskéje. Nyugi édes, lesz ez még jobb is, csak koncentrálj, hallgass az orvos bácsira… jaj, nekem, elájulok… oké… nagy levegő, fújd ki, nyomjad, még, még egy kicsit, doktor úr, meddig tart még, menten befosok, nem, ne izgulj édes… meglásd, itt bömböl mindjárt…”. Meg hasonlók.
Hanna nagyon örült, hogy Daniel végig mellette volt. Ezerszer visszagondolta a történteket, és mindig arra a következtetésre jutott, hogy sokkal könnyebb volt vele, mint nélküle. Szerelemgyerek – mondta az egyik ápolónő.
– Mi legyen a kicsi neve? – kérdezte a szülész asszisztense.
– Dominik (értéke: tiszta lélek és ép tudat) – felelte a büszke apuka. – Tudja, a kisfiam neve azt jelenti, hogy Istennek szentelt – kihúzta magát – A feleségem mondta – tette hozzá.

Boldog hétköznapok.
Éjszakai gyereksírás, háromóránként etetés, mellek megereszkedése, első mosolyok, hangos gügyögés, négykézláb csúszkálás, totyogás a falnak támaszkodva, kiborított fiókok, széttépett újságok, leöntött vasalt ingek…
Hanna kiváló anyuka volt. Mindenre odafigyelt, semmit sem sajnált kisfiától. Dominik páratlan értelemről tett tanúbizonyságot, roppant gyorsan tanult meg ilyen-olyan dolgokat. Ahogy nőtt és odafigyelt a világ eseményeire, egyre inkább szélesedett környezetéről alkotott képe. És természetesen nagyon szerette Zanyát és Abát. Érdeklődve leste szülei mozdulatait, próbálta utánozni, de legalábbis követni őket. Egy alkalommal Hanna majdnem hanyatt dobta magát. Történt, hogy orrát fújta bizonyos nemkívánatos szennyeződések eltávolítása céljából. Dominik megleste. Másnap gondolt egyet, és odavitte négykézláb egyik tiszta popsi törlőkendőjét Zanyának, hogy talán belefújhatná a nóziját.
Az ismerősök folyton nyaggatták őket, hogy mikor jön a következő utód, elvégre nem szabad megállni egy babánál, főleg egy ilyen boldog és szerelmes párnak, mint amilyenek ők. Hanna mosolyogva és higgadtan vázolta az új-zélandi fehér nyulak egyik fő jellegzetességét, nevezetesen, hogy évente öt-hat alkalommal párzanak, és párzásonként nyolc-tizenkettő kis nyuszit gyártanak. Majd párhuzamot vont az ő saját utódnemzése és a nyulak között, végül közölte: – Hova-hova, nem vagyunk mink nyulak!

Közben Daniel tette-vette a formáját. Nem akart édesanyja nagyvonalú bankbetétjéből sűrűn fogyasztani, ezért vállalkozásra adta a fejét. Először egy olyan céget alapított, mely eddig még soha és sehol nem forgalmazott parfümöket gyártott. A cég neve Irdatlan Illatok KFT volt. Úgy okoskodott, hogy elég a mindennapi megszokott illatokból, jöjjenek a zöldségek és gyümölcsök! Nemsokára az alább felsorolt szaganyagoktól pállott a Város jelentős része: vöröshagyma, bodza, narancs, sütőtök, zöldpaprika és érett banán. A kezdeti sikerek csak azért lehettek sikerek, mondta az egyik tévétársaság riportere, mert Daniel nyolcezer darab üvegcsét terített szét ingyen a Városban. A lakók roppant kíváncsi emberek voltak, szerették az újdonságokat. De erre nem számítottak. A Hagymaéj, a Tök – Naplemente, a Csitri-bodza, és a többi, valóban szokatlan parfüm nem várt sikertelenséget szült. Pedig az üzem szorgalmasan gyártotta kartonszámra az újdonsült termékeket. A dolgozók két hét után tisztasági pótlékot kértek zuhanyilag, mivel egyre kevésbé viselték el őket munka után az utcán, vagy a villamoson. Az emberek szinte menekültek az üzem dolgozóitól mindenhonnan. Daniel azonban nem ismert alkudozást a siker ügyében, csak termelt, termelt.
A kezdeti lendület azonban hamar alábbhagyott. Megjelentek az első fenyegetések irodájának ajtaján, amely közvetlenül az Aroma Üzem mellett állt. Reggelente több tíz törött üvegcse hevert ablaka alatt. Bűzlött a környék, a szomszédos épületekben lakók perrel fenyegették, kocsiját kavicsokkal dobálták. Daniel is nehezen viselte az új illatokat. Nem véletlen, hiszen ő azok közé tartozott, aki igazán ad a külső megjelenésre, mások első benyomására. Hiába, a Diavolo parfümje, Klein Escape tusfürdője, Benetton ingei, Modo napszemüvege, Tissot órája mind-mind megalapozták jó hírnevét a külvilág számára. Nem tetszett neki a kudarc keserű íze, de más választása nem lévén, felszámolta pacsuli-szagú műhelyét. Az el nem adott, parfümökkel megrakott kartonok veszélyes hulladékok tárolására is alkalmas konténerekbe kerültek, és elszállították a Város Nem Lehet Minden Tiszta nevű vegyi üzemének raktárába. Kilencvenhat évvel később, amikor világméretű zavargások lesznek egy Földnek tartó aszteroida miatt, egy tank belelő a hatalmas raktárépületbe. Ennek következtében a kiszabaduló, erjedt szagfelhő elpusztít három hajléktalant az egyik nagyméretű kuka mellett, továbbá négy macskát, három kutyát, egy tengerimalacot, nyolc görényt, három egeret, végül egy lovat. Ráadásként több száz embert szállítanak kórházba allergiás mérgezés tüneteivel. Addigra Daniel már rég úton lesz a fekete lyuk felé, a Világmindenség peremén, menet közben igen lassan öregszik, ráadásul nem érti az élet értelmét, de aztán egy álomból felriadva hirtelen rájön, s utána meghal.
Hanna végig támogatta terveiben, még akkor is, ha tudta, eleve bukásra ítéltetett egy-egy fantáziadús ötlete. A szomszédok is kiröhögték őket. A boltos mosolyogva tette eléjük a hitelkártyával kiegyenlített tömött papírzacskókat, Daniel édesanyja pedig éles hangvételű levélben tudatta velük, hogy jó lesz abbahagyni a gyerekes álmodozásokat, hiszen kutyából sem lesz szalonna! Értette ezalatt, hogy fiának tisztességes állást kéne keresnie, elvégre megvan a magához való esze. No hiszen, kereskedelmi- és marketing menedzser szakot végzett!
Daniel kedve azonban nem lohadt le. Az Irdatlan Illatok után területet váltott, s ez legalább némiképpen közel állt eredeti szakmájához. Ismét céget alapított, méghozzá Ezt neked! Reklámügynökség néven. Feladata az volt, hogy fontos cégeknek olyan reklámszlogeneket gyártson, és olyan plakátokat készítsen, amelyek merőben eltérnek a hagyományos hirdetési módtól. Mielőtt ez a vállalkozása is tönkrement, hátrahagyott jó pár valóban furcsa és meghökkentő újdonságot. Íme:

" Miért nem akar a Big Sun Fly repülőtársasággal utazni? Cégünknél a halálozási mutató egy évre négy fő, messze a legjobb az ország légitársaságai között! Itt a repülőgépek nem koporsók, adunk minden kedves új ügyfelünknek egy díszes sörös korsót!"

" Keveset alszik? Szeretne többet pihenni? – Mi nem tukmálunk a vevőinkre csodamatracokat, romboló hatású gyógyszereket! Mi teszünk Önökért! Keressen minket, postafordultával küldünk élő cecelégy családokat otthonába!"

" Nincsen erekciója? Azt hiszi, hogy ezzel egyedül van? És még csak nem is gondterhelt üzletember? Tajvani kirándulásainkon garantáltan visszakapja férfiasságát kellően vastag pénztárca ellenében! Minden tizedik jelentkező eredeti Monica Lewinsky univerzális guminőt kap ajándékba!"
És így tovább.
Miután feljelentette a létező összes közügyekkel és minőség-ellenőrzéssel és etikai előírásokkal foglalkozó hivatal, Daniel bezárta ezt a boltot is. Elvétve még akadtak a Városban itt-ott plakátjai mulattató mementóként egy fiatalember bohókás ötleteinek örökségeként.

Csupán egyetlen vállalkozásával nem égette meg magát. Ez pediglen a Kellemes Tojás Illemhelység Betéti Társaság volt. Szerte a Városban hordozható, kerek alakú konténereket állított fel. Olybá tűntek, mint nagyra nőtt, tojásdad zuhanyfülkék. Az átlagostól jobb minőségű szolgáltatásban benne foglaltatott egy rajzfilm megtekintése nagydolog közben, képregénnyel kirajzolt vécépapír, és egy ajándék gumi óvszer minden tizennégy évnél idősebb fiatal számára. Daniel úgy spekulált, hogy talán egyedül a pisi-kaki fronton nem lesz változás homo sapiensileg hozzávetőlegesen még vagy ötmilliárd évig. Egyre több konténert helyeztek el a Város közterületein, és ekkor már mindenki elismerően beszélt róla. Tetszett az embereknek, hogy Duffy kacsa selypítését hallgatva kímélhetik agyonhajszolt aranyerüket, meg az is, hogy a cég figyel a nemi betegségek és a nem kívánt terhességek megelőzésére.
Hanna is büszke volt férjére. Amúgy sem szenvedtek hiányt semmiben, így azonban tovább gyarapodott vagyonuk, és legalább erkölcsileg úgy érezhette magát Daniel, mintha ő vetette volna először papírra a kvantumelméletet. Pedig az Planck volt.
Édesanyja tömör levélben tudatta, hogy végre büszke lehet fiára, lám, megérte a sok fáradozás és győzködés. Daniel nem tudta mire gondolhatott Amanda Sungate ( értéke: huszonhétmillió pénz bankbetétben, két hatalmas ház, három autó, egy golfpálya a Város sporttelepének közelében, és egy Múzeum, a Technika Nagyjai néven ). Ránézett az egyik családi fotóra, amely évek óta ott porosodott lefektetve a konyhapolcon. Egy férfi tartott karjaiban egy terhes nőt. Zanya és Aba – gondolta Daniel. Elnézett, ki az ablakon a fűzfák fölött. Néha nem értette, miért nem bocsát meg anyjának, pláne, hogy nem igazán volt mit megbocsátania. Rendesen visszatette a fényképet a polcra. Farkasszemet nézett az idegen férfival – az Abájával -, aki olyan jókedvűen szorította Zanyát.
Természetesen Daniel nem tudta, hogy a fényképen lévő férfi tényleg nem az apja, sőt azt sem sejtette, hogy édesanyja nem az édesanyja. Ez úgy történhetett meg, hogy a Noodles családnak egy huncut rokona sem élt a közelben, akik meg megismerték őket a későbbiekben, azok meg azt nem tudták, hogy Amanda kisfia nevelőotthonban született egy nem kívánt terhesség eredményeképpen. Mindezek miatt tehát Daniel egészen addig, míg a Föld Kormányainak Szövetsége úgy dönt, hogy fellövi az űrbe, úgy éli le életét, hogy azt hiszi régen halott apjáról, hogy az édesapja, Amandáról meg azt, hogy az édesanyja. Az igazságot egy cellában tudja meg azon a beszélgetésen, ahol utoljára találkozhat szeretteivel. A nevelő anyjával és kisfiával. A hír hallatán nem lesz szomorúbb annál, mint akinek megölik a feleségét, utána némileg megtébolyul, majd el kell hagynia a Földet és gyönyörű kisfiát politikai, meg egyéb okokra hivatkozva. Igazi szüleit sosem ismeri meg, ez nem egy olyan regény. Különben sem érdekelné Danielt az űrutazása előtt, hogy kik hagyták magára egynapos korában.

3. Amanda nagyon hamar férjhez ment Michael Noddleshoz (értéke: kezdetben tizenkettőezer, majd hatvanötmillió pénz, számtalan részvény és kötvény, házak, lakások, nyaralók, autók), alig múlt huszonkettő éves. Tetszett neki vagánysága, életrevalósága, örök optimizmusa. Hihetetlenül rövid idő alatt gazdaggá tette őket különböző részvény- és kötvényügyletek révén. Parádés életszínvonalon éltek, nem szenvedtek semmiben sem hiányt. Ráadásul olyan emberek keresték a társaságukat, akik amúgy nem közösködtek volna sem szabadidejükkel, sem tanácsaikkal a Noddles házaspárral. Michael azt mondta egyszer, hogy ezek igazán befolyásosak, mellettük evezve a leggazdagabbak közé emelkedhetnek. Ez meg is történt. Amandáék vagyona pár év alatt több tízmillióra rúgott, részesedésük volt számtalan szupermarketben, szállodaláncban, légitársaságban, kamionvállalatban, és még a Város díszpolgárává is megválasztották őket. Tettek egy s mást ennek érdekében. Michael ötlete volt, hogy építsenek egy sportpályát azoknak, akik kiszorultak a profi klubokból. Ő javasolta az önkormányzati testületnek, hogy a szegényeknek külön épületben legyen egy ingyen konyhája, és kétszáz férőhelyes szállója. Michael nevéhez fűződött a közkórház tatarozása is. Cserébe ötven évre mentességet kért az érdekeltségeibe tartozó üzletek bérleti díjának fizetése alól. Megkapta. Mindent megkapott. Megnyerően és udvariasan tárgyalt mindenkivel. Ha valakivel mégsem tudott megállapodni elsőre, nyomban magánnyomozók hada kutatott az érintett személlyel kapcsolatban terhelő információk után.
Így derült ki a polgármesterről, hogy szexuális aktus közben baracklekvárral önti le magát, amit a feleségének, vagy éppen a szeretőjének lassan kell lenyalnia róla. A Tele Hócipő Market vezetője hétvégeken lánykaruhákat viselt víkendházában, kocsijának kesztyűtartójában pedig ugrásra készen hevert egy kézi önkielégítő – kézi készülék. A Magas Tudás Hatalma iskola igazgatónője azt szerette, ha otthon mindenki mocskos szavakkal illeti, leköpik, végül lekurvázzák. Hát vannak ilyenek.
Csak egyvalami hiányzott jól megkomponált életükből: egy csöppség. Amanda már jó előre sejtette, hogy valami gáz van, mert amióta rendszeresen élt szexuális életet, azóta nem menstruált. Előtte minden rendben volt. Hamarosan ki is derítette a nőgyógyásza, Doktor Blanks (értéke: kétszázharminckilenc-ezer pénz, két ház, három autó, másfél kiló arany ékszer, egy feleség, két szerető, négy gyerek), hogy soha nem eshet teherbe, ha pedig valamilyen csoda folytán mégis úgy maradna, nem bírná kihordani a magzatot, valószínűleg belehalna. Ekkor jött a képbe az örökbefogadás, amit a férje sem ellenzett.
Tehát a bankszámlájukon kívül egy családtaggal is gazdagodtak. És bármennyire is hihetetlen, de Amandáék úgy szerették a kis prüntyőkét, mintha a sajátjuk lett volna. Többször is megbeszélték egymással, hogy sosem fogják éreztetni a kicsivel, nem ők az igazi szüleik. Abban is megállapodtak, hogy mivel aktív kapcsolatban egyetlen rokonukkal sem állnak, és mert elköltöznek hat állammal odébb üzleti megfontolásokból, nem mondják el Danielnek az igazságot, csak ha nagyon muszáj, vagy ha valamilyen tragédia történnék.
Minekutána mindenben megállapodtak a titkok terén, boldogan éltek, míg meg nem halt Michael. Daniel kétéves volt, mikor nevelő apja elhalálozott egy atomrobbantás turisztikai megtekintése közben. Egy nagyon fontos tábornok hívta le Délre, akinek tett ezt-azt szívességből kifolyólag. A vezérkar azonban kissé elméretezte a bomba hatósugarát, elpusztítva ezzel kilencvenhat embert, ötezer négyzetméter erdőt a benne lakókkal, és egy katonai kém rádióállomást, amelyet azért tartottak fent, hogy különös veszélyekre figyelmeztesse a Védelmi Minisztériumot. Most is megtették volna a titkos jelek küldését különös veszélyre utalva, ha lett volna rá elég idejük. De nem volt. A robbanástól számított tizenhetedik másodpercben hullák voltak. Így megy ez. Hiába, az inkák naphosszat tudnának mesélni az emberi értelmetlenségről, nem véletlenül tartják még ma is, hogy " A béka nem issza fel a tavat, amelyben él"!
Amanda férje nélkül is boldogult a gyereknevelés különféle buktatóival, leszámítva a kamaszkor nemi kérdéseit. Ehhez hozzájárult a tetemes vagyon feletti rendelkezési joga, és fia iránt érzett olthatatlan szeretete. A legjobb óvodába íratta, hogy ne otthon tengődjön társak nélkül. Eszébe sem jutott újra megházasodni, szent feladatának tekintette, hogy fiára fordítsa az összes fellelhető szabadidejét. Abból pedig jócskán akadt.
Daniel hamar beilleszkedett a többi gyerek zsivajos csapatába. Már az elején értésére adta mindenkinek, hogy ő nagyon okos és rafinált, továbbá nem áll távol tőle különféle gaztettek elkövetése, ha netalán a többiek valami agyafúrt – ellene irányuló – cselekedeten törnék a buta fejüket. Az óvó nénik hüledeztek, a lányok pipiskedve méregették, a fiúk meg két táborra bomlottak. Vagy szerették, vagy gyűlölték. Bizony, igen fiatalon kettéosztotta a gyerektársadalom lefetyelő résztvevőit.
Iskolás évei hasonló szellemben teltek. A gímiben vezéralaknak számított, őt kérték vitás ügyek, botrányszagú bonyodalmak rendezésére. Boldogan vállalta ezeket a feladatokat. Kikönyörögte anyjától, hogy a kollégiumban lakjon, azzal magyarázva kérését, hogy így többet tud tanulni. Valójában nem akart otthon lenni. Rosszul érezte magát hatalmas házukban. Elmondom miért.
Danielnek elege lett anyja állandó bábáskodásából. Idegesítette folytonos aggódása, viselkedéséhez való hozzáállása. Amanda beleszólt az öltözködésébe, szebbnél rondább ruhaneműkkel halmozta el, és ilyenkor heves viták törtek ki. Azt is szóvá tette, ha nem tanult eleget, és azt is, ha túl sokat ült íróasztala előtt. Nem engedte el éjszakai mozifilmre, nem ihatott még csak egy kispohár sört sem. Nem tűrte a zajos zenéket a házban, nem tarthatott egy normális házibulit sem. Örökké a továbbtanulásról zengett ódákat, meg a komoly társaságokról, az ott zajló felemelő társadalmi életről, a sok és még több pénzről, magas beosztásokról, elismerésekről…
Daniel Noodles megcsömörlött a sok nemtől, tagadástól, elutasítástól. Csak azért lett belőle marketing menedzser, mert az iskola három állammal odébb volt. Ezt sem értette édesanyja. Miért nem megy ügyvédnek, befektetési tanácsadónak, orvosnak, fizikusnak? Daniel felhívta figyelmét, hogy a Föld szénkészlete mintegy 17O évre, a kőolajkészlet 7O évre, az uránkészlet 4O évre elegendő. Utóbbi kapcsán megjegyezte, hogy addig az atombombakészlet akkora lesz, amekkora egy kisebb galaxis ősrobbanásához is bőven megfelelne. Továbbá azt is közölte, hogy a Nap sem fog örökké sugározni, kábé ötmilliárd év múlva kihűl és összeaszalódik, mint kerti sütőn ott felejtett steak. Majd hozzátette, hogy mindezek tudatában nincsen kedve olyan szakmát tanulni, amit már most is utál. Irány az élet! – mondogatta ilyenkor kurjongatva.
Amanda bevágta a durcást, azzal fenyegette kisfiát, hogy le kell mondania vadonatúj sportkocsijáról, csak a terepjárót használhatja. Jól betett neki!

Egyre inkább eltávolodtak egymástól. Danielnek hiányzott az apja, vagyis pontosabban fogalmazva egy apa. Aki válaszol fejtörő kérdéseire, aki segít eligazodni az élet kanyargós útvesztőiben, aki feloldja tanácstalanságát ilyen meg olyan ügyekben, aki nem süti le a szemét, ha női dolgokról faggatja. Szeretett volna apjával elmenni hoki mérkőzésekre, célba lőni a katonai gyakorlópályán, izgalmas kirándulásokon megmászni a környék hegyeit, beülni egy jófajta mozifilmre, és utána egy gyenge sörre. Szerette volna, ha egy férfikéz, egy meleg, baráti kéz szorítja meg az ő kezét, ha bajban van…
Ráadásul szégyellte magát anyja előtt, nem merte kérdezni az ízlésesen berendezett házukban olyan témákról, amelyek beszennyezhetik a hófehér falakat és a drága dísztárgyakat. Azonban voltak pillanatok, amikor nem tudott ellenállni, és csak odalépett édesanyja elé.
Történt, hogy egy este azzal állított haza Daniel, hogy neki miért nincs még éjszakai magömlése? Majd hadarva magyarázatokkal is szolgált: – Valószínűleg hiba csúszott a gépezetbe, vagy még inkább az a titok nyitja, hogy nekem nincsen apukám, mert a többieknek, akiknek bezzeg van, már hetek óta éjszakai magömölnek. Miért van az anya, hogy én mindenről lemaradok?
Amandának nem kis erőfeszítésébe telt, hogy ilyenkor megvigasztalja Danielt. És ez már csak azért sem volt egyszerű feladat, mert ő tényleg nem tudott apaként gondolkodni és érezni, nem tudta pótolni a hiányzó űrt, így nem tudta azt nyújtani kisfia számára, amit Daniel egyébként teljes joggal elvárt. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy Daniel csak tizenhat éves korában csókolózott először, és egy évre rá kezdte gyakorolni az önkielégítés igen kellemes műveletét.
Női nemi szervet tizennyolc éves korában látott élőben, méghozzá egy iskolai bulin, ahol is egy Sarah nevű osztálytársa, húsz éves nőstény (értéke: háromszáz készpénz, egy arany nyaklánc, egy arany medál, nemrég átdöfött szűzhártya) azzal szórakoztatta az izgatott és kíváncsi fiúkat, hogy sorban mindegyiknek megmutatta legszentebb testrészét. Ráadásként megengedte azt is, hogy megsimogassák, ujjaik között finoman sodorják duzzadt és nedves ajkait. Legtöbbjük sikoltva nyalta le kezét, és rohant a férfi vécébe. Daniel nem sietett, alaposan szemügyre vette a női tökély annyit beszélt, most éppen előtte nedvező, ritka szőrzettel megáldott formáját. Közben pénisze megduzzadt. Megkérdezte a lányt, hogy nem zavarná, ha ő is megmutatná a férfi tökély éppen nála lévő példányát. Nem zavarta. Sarah lihegve nézte meg Daniel álló férfiasságát. Néhány kézmozdulat után Daniel hason spriccelte a gyanútlan lányt. Ettől Daniel megkönnyebbült, a lány meg felnevetett. Igazi nőstényördög volt!
Három hónap múlva ismét találkoztak, egy napsütötte nyári délután. Beszélgetésbe
elegyedtek, udvariasan mosolyogtak, mintha nem történt volna semmi hetekkel ezelőtt.
Sarah megemlítette, mintegy futólag, hogy éppen üresen áll mostoha apjának nyaralója. Ez meglehetős indok volt arra nézvést, hogy felmenjenek, és igénybe vegyék a távol lévő szülők franciaágyát és fürdőszobáját.
Az első aktus huszonhét másodpercig tartott, mármint Daniel részéről. A második egy kicsit tovább, egy perc harmincegy másodpercig. Aztán belejöttek. Két napon keresztül csak szeretkeztek. És ahogy manapság divatos: mindenféle módon.
Másnap este Daniel lábai remegtek, szája kitikkadt, feje szédült, és úgy vélte, hogy egy tejesüveget sem tudna felemelni. Sarah ellenben pompásan érezte magát, elégedetten vette tudomásul, hogy végre igazán felnőtt. Ráadásul nem is akármilyen hétvégén van túl; még a mostoha apja is (értéke: hatvanezer pénz bankbetét, egy ötéves Escort, tágas lakás a Városban, és egy víkendház az Erdő szélén) megirigyelhetné ezt a teljesítményt. Állítólag nagy nőcsábásznak számított a környéken. Folyton csalta a feleségét, és ezt Sarah is nagyon jól tudta. Volt, amikor ő falazott neki, persze nem kevés ellenszolgáltatásért cserébe. Így történhetett meg, hogy neki volt először saját kocsija az osztályban a lányok között. Boldogan terült el a hatalmas ágyon. Tetszett neki Daniel, kellemesen csalódott benne. Miután túl voltak az első napon, egészen jól használta frissiben megszerzett tudását, nem olyan durr bele bumm módra, mint azok, akik folyton a férfiasságukkal meg hódításaikkal hencegnek az iskola udvarán.
Többet nem voltak együtt. Legalábbis nem testileg. Kerülték egymást, de nem azért, mert kellemetlennek érezték az egymással való kontaktust, hanem egyszerűen azért, mert úgy érezték, ennek így kell lennie.

Tehát az efféle dolgokban kellett Danielnek egyedül döntenie, lavíroznia. Amanda nem az apja volt. Hiányzott belőle minden, ami egy apától elvárható és számon kérhető. Nem tudott másként gondolkodni semmilyen ügyben, még a legelemibb férfias ügyekben sem. Ez természetes dolog élettanilag. Ellenben igen jó anyának bizonyult. Túlontúl jónak. Nem fukarkodott szeretetben, kedvességben, mosolyokban, aggódásban. Csakhogy egy kamasz gondolatvilága meglehetősen összetett. Így történhetett meg, hogy Daniel, aki imádta anyukáját, mégis elhagyta érzelmileg, legalábbis egy időre, mert levegőre volt szüksége, tiszta viszonyokra, önállóságra, új élettérre. Nem veszekedtek előtte. Nem is kiabáltak egymással. Egyszer csak Daniel elment. Ekkor kezdte tanulmányait a Marketing-menedzser Főiskolán. Havonta egyszer írt haza, két-háromhavonta meg meglátogatta Amandát. Ahogy telt az idő, egyre inkább férfiasabban jelent meg mindig friss és üde házuk nappalijában. Édesanyja ezen alkalmakkor nagyon precízen viselkedett, kerülte a legkisebb konfliktusokat is, próbálta megmutatni azt az arcát, amit a fia még nem láthatott. Ezt az arcot egyébiránt jóval későbbre tartogatta. Csak azt nem vette számításba, mint a legtöbb anyuka, hogy a kicsi fia, prüntyőkéje, ugyulu-bugyuluja már korábban felnőtt. Úgy öt éve. Vagy még hamarább, ki tudja, a mai világban a gyerekek rettenetesen gyorsan nőnek, már szinte a születésük pillanatában tudnak weboldalakat böngészni, és autót vezetni.

És csak telt-múlt az idő, folydogáltak az évek, mire Daniel egy homályos vasárnap délután beállított avval a szép és sejtelmes nővel. Édesanyja a fejéhez kapott, megszédült, és három napig az ágyat nyomta. Addig tartott, míg megértette, a kisfia végképp igazi férfi lett. Örökre. És nem tehet ellene semmit! Persze az esküvő, ha mégoly váratlanul is érte, egy kicsit összehozta őket. Na, nem falták egymást, de átmenetileg fegyverszünetet kötöttek. Daniel feltétele az volt, hogy nincs ezer meg millió anyósi jó tanács, ötlet, heuréka-szerű megoldás, hagyja őket a saját maguk választotta úton járni. Cserébe felfüggeszti durcás és mimóza arcát a találkozások alkalmával. Tiszta biznisz – mondta erre Amanda. Ő meg csak annyit kért a fiától, hogy a kicsi Hannát ne hangolja ellene, lehetőleg a szép emlékeket mesélje el neki, ne traktálja mindenféle családi zagyvasággal. Kezet fogtak. Pertut ittak.
A családi béke tehát helyreállt, mégpedig úgy, hogy előtte nem is volt háború. De ha lett is volna valamilyen komolyabb afférjuk, nem nagyon számított volna. Mindenki a kicsike Dominikkel volt elfoglalva. Lesték a mosolyát, apró fogacskáit, melyek nehezen, kínok közt bújtak ki ínyéből; nevettek hasra esésein, fenékre rogyásain, maszatos pofikáján, hangos kacaján. Micsoda babakacaja volt! Ő volt a család szeme fénye. Bár Amanda ígéretet tett arra, hogy jó anyós lesz, nem állta szó nélkül a nevelés mibenlétét. Persze nem durván adta elő okoskodásait, hanem finoman, ahogyan az egy úrinőhöz illik. Ötleteket adott a pelenkázásra, a fürdető krémre, popsi kenőcsre, elengedhetetlenül fontos patikai készítményekre, etetésre, cumisüveg minőségi fontosságára… ahogy az egy nem akármilyen anyóstól és volt Zanyától elvárható.
Békességben folydogált tehát az élet a Noodles házaspárnál és Amanda Sungatenél. Az ő neve egyébiránt azt jelenti, hogy szeretetre méltó Nap kapuja. Hát legyen. De most hadd csoboghasson a drámai feszültség folyama, mint vatikáni szökőkútból szentelt víz. Konrad Gabba jelen helyzetben az alábbiakat közölné az emberiség jelentős hányadával:
– Hő, nem lábbal jár az idő!