Filmhatás
Néztem egy filmet. Azaz, nem néztem, mert a könnyeimtől nem láttam. Arról szólt, hogy egy asszonyt elbocsátottak a munkahelyéről, mert rákos daganat miatt csonkolni kellett a mellét, és így már nem volt nőies. A film hatására az anyám jutott eszembe.
Gyönyörű nő volt az anyám. Magas, karcsú, elegáns megjelenésű. Apám külföldi útjairól ruhaanyagokat hozott neki. Imádta öltöztetni. Apának volt ízlése a ruhákhoz, anyám meg tudta viselni azokat. Olyan finom eleganciával, mintha a kelengyéjét legalább kilenc ágú korona díszítette volna. Egy ilyen teremtésnek ezer átokkal felér a hír: mellében daganat van.
Apa vitte el a műtétre, arról volt szó, hogy csak szövettanra vesznek ki mintát. A gyors vizsgálat rosszindulatot mutatott ki. Az orvos még fél évet jósolt. Apa mondta ki, hogy vegyék le a mellét. Ha csak hetekkel is, de meg akarta hosszabbítani az életét. Aláírta a szükséges papírokat, és elájult. Amikor a műtét után anya felébredt, és észrevette fiúsan lapos mellkasát, mindent megértett. Nem sírt, nem esett kétségbe. Azt mondta, hogy élni akar. Még dolga van, még tervei vannak. Nem adja fel. Apa mellé állt. Minden reggel elmondta neki, hogy gyönyörű, minden este hálát adott az elmúlt napért. Kitalált évfordulókat, alkalmakat, hogy ékszerrel lepje meg. Szó szerint bearanyozta anyám életét. Svájcból hozatott – még kísérleti – gyógyszert. Leste anyám minden kívánságát, igyekezett megvalósítani a ki nem mondott vágyait is. Elvitte Hannoverbe, régi barátjukhoz. Elmentek egy szőrmeáruházba. Az eladók úgy udvarolták körül anyámat, mint egy amerikai filmcsillagot. Adták rá a szebbnél szebb bundákat. Vörös rókát, sarki rókát, pézsmát, nercet. Anyám egy fekete, bokáig érő perzsát választott. Apa szemrebbenés nélkül kifizetett egy vagyont érte, pedig tudta, hogy azt a kabátot anyám soha nem fogja felvenni. Akkor már az áttét a koponyacsontban is megjelent. Hazajövetelük után anya állapota rohamosan romlott. Bár iszonyú fájdalmai voltak, soha egy jajszót nem hallottunk tőle. Hazudtunk egymásnak. Mi azt hazudtuk, hogy hiszünk a gyógyulásában, ő azt hazudta, hogy hisz nekünk.
Észre sem vettük, hogy felkészített minket a távozására. Megtervezte a kopjafáját, előkészítette a ruháját. Úgy végrendelkezett, hogy mi észre sem vettük. És úgy ment el, hogy észre sem vettük. Azt hittük, hogy csak szendereg. Halkan beszélgettünk, hogy ne zavarjuk meg az álmát. Amikor kitört apából a zokogás, akkor tűnt csak fel, milyen súlyos a csönd. Méltósággal ment el.
Megharcolta a maga harcát, de ennek a küzdelemnek a nehézségeit mi nem éreztük. Eltitkolta a fájdalmát, a félelmét. Csak a szeretetét mutatta meg, nap, mint nap.
Nem lett igaza az orvosnak. A műtét után még évekig élt. Élni akart, mert szeretett minket, és mi szerettük őt.
Néztem egy filmet. Nem a szereplőjét sirattam, hanem az anyámat.
5 hozzászólás
Nehéz szólni bármit is… Talán nem is kell.
Gratulálok. a.
Szia!
Szokásomtól eltérően most csak röviden szólnék hozzá írásodhoz. nem is tudok hosszabban írni, mert nem látom rendesen a monitort … a könnyeimtől.
Üdv.
Köszönöm Nektek. -matyi
Mélyen megérintett.
Szeretettel: Rozália
Tudom, milyen ez, az én édesanyámat is mellrákkal műtötték, és évekkel túlélte. De a veseelégtelenséget már nem bírta, pedig még egy olyan erős nőt nem láttam. Ha ilyen filmet látok, én is siratom az anyámat.
Együttérzéssel,
Poppy