– Eleinte olyan, mint egy kis ér…éppen hogy csak csöpög, alig látszik, aztán csermely lesz belőle, csobog és csörgedezik, kavicsokat görget. Zuhogó patakká szélesedik, rohan, sosem áll meg. Akkor olyan, mint amikor futsz, a szél az arcodba csap, az izmaid megfeszülnek és érzed az élet dübörgését a füledben. Folyammá lesz, sodró árral, zavaros vízzel. És végül olyan, mint a mély, tiszta tó. Nyugodt és hatalmas.
– És fáj? – kérdezte a kisfiú.
– Ne félj, nem fáj – felelte a bölcs.
– Akkor miért sírsz?
– Nem tudom.
5 hozzászólás
Szép és filozófikus. Azt hiszem, nagyon is érdemes írnod.
Rövid és igaz, ahogy lennie kell. Gratulálok, remek lett! Üdv.
Sziasztok!
Köszönöm szépen, iszonyú sokat jelent nekem, hogy ezt írtátok róla!
Kirázott a hideg… amilyen “rövidke”, olyannyira sokatmondó…
Pedig néha fáj…De előbb vagy utóbb elmúlik…