Igazán nem értelek.
Te nyugodtan beszélgetsz vele, amikor megütött engem? Engem! Hallod? Megütött!
Fogott egy botot és megütött!
És te még szóba állsz vele! Nem érzed a felénk áradó ellenszenv szagát? Itt hullámzik körülöttünk, nekem facsarja a bűze az orromat, te meg nem érzed? Úgy hullámzanak körülöttünk az indulatok, mint a viharos tóban a hullámok.
Emlékszel, tavaly nyáron majdnem megfulladtam egy ilyen hullámtól. Ha nem ölelsz át, nem úszol ki velem a partra, már az örök vadászmezőkön csóválnám a farkam.
Értem én, a te orrod nem olyan, mint az enyém. De olyan erős ez a szag! Engedj el, hadd harapjam meg! Csak egy kicsit! Hogy tanuljon meg tisztelni, hogy ne párologtassa felénk a harag szagát!
Érzem a kezed remegését. Érzem, hogy feszült vagy. A te szagod mégis más. A te szagod elringat, a te szagod már szinte illat.
Ne beszélgess vele!
Na, jó. Meggyőző a fülvakarásod, megnyugtató, ahogy combodhoz szorítod a fejem. Most nem bántom ezt a büdöst.
De nem felejtek.
Legközelebb harapok, nem csak a fogamat mutatom.
Majd legközelebb.
Mert én nem felejtek.
1 hozzászólás
A végére azért csak leesett, hogy nem egy emberről van szó. Pedig a farkcsóválásnál igazán elkezdhettem volna gyanakodni. 😀
A kutyák bizony nem felejtenek. A miénk is bosszút állt egy postáson, de nem történt semmi végzetes, szerencsére. 🙂
Üdv.: Hópihe