Jakab Jenő randevúra készült.
Minden mozdulata lassú volt és megfontolt: Ki akarta élvezni a pillanat varázsát, amikor még lelkesen zakatol a szíve, álmok zsonganak a lelkében. Élvezni akarta a lágy libegést, mert tudta, hogy nem tart soká. Felvette az asztalra fektetett rózsát. A lánynak szánta, ma esti társának. A szirmok sárgás-fehérek voltak, mint a régi elefántcsont, és bársonyos simításuk visszahozta lelkébe azt az asszonyt. A hűtlen hazugot, a felejthetetlen csodát.
Jakab Jenő randevúra készült.
Inge selyme hűvösen simult szíve fölé, és lehalkította a vad zakatolást. Gondolatai előre szaladtak, ott jártak a gyertyafényes asztal körül, látta, hogyan libben meg a lány haja, érezte vállán karjának súlytalan ölelését. Vágykeltő volt minden, az ízek, a zene, az illatok. Szinte érezte karjában a lány hajlékony testét, és előre tudta, mikor illan el a pillanat. Mikor lesz, hogy még egy ritmusra mozdul a testük, de a sóhaj már zihálássá állatiasul. Annyiszor megélte már a csodát, amikor egy meg egyből egy lett, és a szárnyalásból szédítő zuhanás. Hiába suttogta halkan a másik: vigyél magaddal, – lelkét már újra megbéklyózta az asszony. A hűtlen, a hazug, a túlélhetetlen.
Jakab Jenő randevúra indult.
A készülődés izgalma elillant. Az asztalon kajánul vigyorgott az asszonyt idéző rózsa. Magányos ágyára mellé gömbölyödött az éjszaka.