Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.
A villányi lovastáborban egy sátorban aludtam Gazsival. 2002 júliusát írtuk, és akkor már két hete dolgoztam az alapítványnál.
Takarodó után hanyatt fekve bámultuk a sátor kupoláját. Csend volt, néha áthallatszott egy-egy kuncogás a szomszéd sátrakból.
– Patkány! – mondta Gazsi (mindenkit így szólít, akit szeret). – Nem tudok aludni.
Halkan felsóhajtok, mert valahol ettől féltem.
– Próbálj meg azért – mondtam kényszeredetten.
Gazsi egy kis ideig hallgatott, majd újból megszólalt:
– A lovak miért ilyen nagyok?
Tüntetőleg ásítottam egyet, és csak egy nagy sóhaj után válaszoltam:
– Nem tudom…
– Patkány, mondd már meg!
Beletúrtam a hajamba, és Gazsi felé fordultam.
– A lovak azért ilyen nagyok – mondtam – mert sokat esznek.
– Mennyit?
– Hát… ötven kiló zabot és harmincöt kiló szénát…
– Tényleg?
– Hát persze!
– Az nagyon sok?
– Ühüm.
Egy ideig újra csend volt: Gazsi az elhangzottakat dolgozta fel, én pedig megpróbáltam aludni. A távoli vihar zajai átosontak a sátrakon és az istállókon. A lovak megcsörrentették láncaikat, egyik-másik prüszkölni kezdett. Gazsi megmozdult.
– Mi ez a zaj? – kérdezte.
A pokróc alól válaszoltam:
– A lovak.
– Mit csinálnak?
– Mocorognak.
– Miért?
– Mert félnek a vihartól.
– Miért?
– Mert az állatok félnek a vihartól.
– Miért?
– Mert. Csak!!! Ezt senki sem tudja… – mondtam ingerülten, de minden meggyőződés nélkül.
– Miért?
– Aludj! – suttogtam fejhangon, és nagy dérrel-dúrral a „fal” felé fordultam.
– Ne haragudj, de nem tudok!! – dörmögte, majd hozzátette: – Nem lehet ezt erőltetni. Ugye megérted?
Igen, abban a pillanatban én voltam maga a megértés. Az empátia szobra a következőképpen nézhet ki: egy sátorponyva alatt két alak. Mindkettő fekszik, mint a lőtt medve. A kövérebb vigyorog, és a fejét vakarja. A véznábbnak feltűnően karikásak a szemei és a vérnyomása agyvérzésgyanús.
Rendkívüli empátiámban a következőket tanácsoltam Gazsinak:
– Számolj bárányokat!
Erre az ötletre szinte felröhögött, majd egy kis fejvakarás után, szép hangosan nekiállt számolni:
– Egy, kettő, három, négy…
Ekkor már összeszedtem szociálisgondozói tekintélyemet. Rárivalltam:
– Magadban, Patkány!
A „Patkány” erre sértődötten elhallgatott, és magában folytatta a számolást. Megint jótékony csend töltötte be a sátrat, csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. Újra megpróbáltam elaludni… Hamarosan azonban ismét megszólalt Gazsi:
– Te szerencsétlen, mi jön hatvankilenc után?
Vészes lassúsággal feltápászkodtam, és valami hosszúkás ruhadarab után kezdtem kotorászni, amivel megfojthatom Gazsit. Persze felfigyelt a mozgásra, magában kuncogott egy sort, majd megkérdezte:
– Mit csinálsz?
– Kosarat fonok, mit csinálnék?!
– Hatvankilenc után mi következik?
– Nem tudom.
– De tudod!
– De nem tudom!
– Százhúsz következik?
Ráhagytam, hogy igen, erre megnyugodott. Visszafeküdtem. Újabb két perc telt el tücsökciripeléssel. Vártam már a következő kérdését.
– Te Sanyi, mit szólna apám ahhoz, ha megkérem: vegyen nekem egy farmot?
Nem válaszoltam. Éjfél körül járhatott az idő. Gazsi várta a feleletet.
– Hallod?! Mit szólna?
Csendben voltam, ő pedig témát váltott:
– Ha a hajam nyolc méter hosszú lenne, és ha a lovam ötven kilométer per órás sebességgel menne, akkor mennyire lobogna a hajam?
Majdnem felröhögtem, mert elképzeltem a jelenetet, amint Gazsi nyolc méter hosszú haja lobog a szélben. Rendes körülmények között hemperegtem volna a nevetéstől, most is szerettem volna felvisítani, de nem volt szabad. Az is luxus volt, hogy a mellkasom remegett. Már-már a megfulladás réme fenyegetett. Gazsi néhányszor még próbálkozott: kérdezett, lapogatta a hátam, de makacsul hallgattam, így végül sikerült félálomba merülnöm. Egyszer Gazsi ebből is felrázott.
– Sanyi – suttogta – pisilnem kell.
A mobilom után matattam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Pár pillanat után a kezembe is akadt. Fél egy volt. Sikerült fél órát aludnom. Két percbe került, míg Gazsi kikászálódott a sátorból. Hátulról segítettem neki, és mire észbe kaptam, már el is kezdte a sátortól fél méterre.
Egyből felébredtem:
– Menj kicsit arrébb legalább, ha már lusta vagy a vécéig elmenni – mondtam neki.
Abbahagyta, álmosan odébb csoszogott két métert, és egy fa tövébe újra elkezdte.
Befelé már előröl segítettem. Szinte begurult a sátorba.
Reggel persze elaludtunk, és a többiek nevetve leskelődtek be a sátrunk nyílásán keresztül. Vigyorogva, pimaszul fitten keltegettek minket. Jókedvükkel együtt széles pászmákban ömlött be hozzánk a vidám, július reggeli napfény.
12 hozzászólás
Kedves Sándor!
Arra gondoltam, amikor olvastam, hogy jó humor, de sok megértés kell ahhoz, hogy valaki sérültekkel foglalkozzék. Azért mondhatom ezt, mivel nekem is adatott egy olyan gyerek.
Biztos vagyok benne, hogy mindenképpen emlékezetes maradt számodra az az éjszaka, hiszen azért öörkítetted meg mindezt írásban is.
Nagyon fontosnak tartom, hogy minden egészséges olyan érzéseket tápláljon azokkal szembn, akik sérülten élnek, hiszen ők is emberek: éreznek, örülnek és szomorúak is lehetnek.
Nekem van egy versem a sérültekről, címe: Ilyen vagyok. Majd fölteszem a közeljövőben.
Üdvözöllek: Kata
Kedves Kata,
bizony jócskán kell hozzájuk humor és megértés. A lovastábor a legszebb emlékeim közé tartozik, örömmel írtam róla. Köszönöm látogatásod és kedves szavaid. Várom a verset. :-)))
Üdvözöllek: Sanyi
Szia Sándor!
"Befelé már előröl segítettem."
Ezt a mondatot nem értem. Nem helyes, és emellett nem is tudom elképzelni, mit jelent pedig három évig én is "közlekedtem" mozgássérülttel.
" … hozzánk a vidám, július reggeli napfény … "
Szerintem, nem kell ide vessző, mert így kicsit magyartalan a mondatod vége.
Írásodat olvasva az jutott az eszembe, hogy milyen jó dolog, amikor van kitől kérdezni. Mi, 'normális" emberek, egy bizonyos kortól ezt nem merjük megtenni, nehogy tudatlannak ítéljenek meg minket mások. Senki sem születik teljes tudással. Mindenki a saját tempójában tanulja az élet dolgait. Véleményem, hogy Gazsiék csak lassabb tempóra váltottak, de képesek bármit megtanulni, ahogyan mi is. Remek történetet töltöttél fel. Gratulálok!
Üdv.
Szia Artur,
köszönöm észrevételeidet, hiába több szem többet lát…
"Befelé már előröl segítettem." – Háttal bújt vissza a sátorba, és én sátoron kívül, vagyis neki "előröl" segítettem. Ezt a történetet már ott a táborban papírra vetettem ezzel a mondattal együtt, és nekem olyan egyértelmű volt, hogy most, mikor a megjelenésre készítettem elő, nem is írtam át. Nem gondoltam, hogy más esetleg nem ért belőle semmit. Most már azért jó lenne az olvasó fejével is gondolkodni… :-))
"július reggeli napfény" Ez a bekezdés viszont most készült, rengeteg változatát írtam meg, és annyira bele akartam zsúfolni azt, hogy reggel van és június, hogy ez lett belőle. :-)) Tényleg rossz, mert van olyan, hogy péntek reggel, de viszont olyan nincs, hogy június reggel.
Még egyszer köszi az észrevételeket, sokat segítettél ezzel is. :-))
Sanyi
Kedves Sándor!
Nagyon kedves történetet írtál! Van a rokonásgunkban egy értelmi sérült gyermek aki már felnőtt akármilyenek is ők egy biztos, nagyon szeretnivalók. Jól tetted, hogy megosztottad velünk. gratulálok!
Barátsággal Panka!
Kedves Panka,
nagyon szívesen írok róluk, mert tényleg szeretnivalók. Köszönöm látogatásod, véleményed.
Üdv: Sanyi
Szia Sanyi!
Nos!Várom mindig azt mikor rukkolsz elő egy újabb írással?Ez a műved is elérte nálam azt amit gondolok.Tudsz!Tudsz meríteni az életből, s ami a lényeg megtudod "énekelni" írni!
Szeretettel:Marietta
Köszönöm, kedves Marietta! :-))
Örülök, hogy olvastál.
Üdv: Sanyi
Kedves Sanyi!
Remeka történeted. Én mindig is csodáltam azolat a fiatalokat, akik teljes természetességgel tudnak bánni a sérült fiatalokkal. Igen nagy empátia-készség kell hozzá.
Amit megjegyeznék: azt írod, hogy 'valahol ettől féltem' – ez szerintem nem magyaros. Tudom, sokan használják így szóban, írásban, de ez pongyola. A helyes szó ebben az esetben a 'valahogy'. Abban a mondatban pedig, amit Artur is kifogásol, van egy helytelenül leírt szó, ami helyesen: elölről.
Ezek persze semmit sem vonnak le az írásod értékéből:) Szívből gratulálok: Colhicum
Kedves Colhicum,
neked is köszönöm észrevételeidet, sokat segítettél vele. A sok átolvasás ellenére még mindig akadnak hibák, amit az ember egyszerűen nem vesz észre, mert már annyiszor látta a szöveget… 🙂 Köszönöm látogatásod, és kedves szavaid.
Üdv: Sanyi
Kedves Sanyi!
Remek, fordulatos, humoros az írásod! 🙂
Gratulálok!
Szeretettel: Lyza
Köszönöm, kedves Lyza!
Üdv: Sanyi