A belvárosi sétálóutca vége egy kisebb térré öblösödött, amit tarka kirakatok és hangulatos kávézók szegélyeztek. Juharfák nőttek itt, alattuk pedig színes padok álltak.
A tér egyik férfiruhaüzletének kirakatában állt egy fess kirakatbaba. Híresen jóképű volt és remekbeszabott ruhákat viselt mindig. Most épp – karácsony közeledtével – elegáns nadrágot hordott, szürke zakóval, hosszú, fekete szövetkabát fedte széles vállait, nyakában hófehér sál virított. Az emberek meg-megálltak a feldíszített kirakat előtt és nézték a ruhát, néha oldalba bökték egymást, hogy figyeld már azt a sálat, az ám a szép darab, milyen jó lenne Józsinak karácsonyra, úgysem tudok venni neki már semmit, évek óta. A kirakatbaba ilyenkor mindig kihúzta magát, mert büszke volt arra, hogy az emberek megállnak előtte, élvezte azt, ahogy kikerekedett szemekkel nézik őt, ahogy azokban a kikerekedett szemekben megjelent a remény: ebben a ruhában boldog lesz minden ember, aki felhúzza.
Egy december eleji napon, a tér túloldalán megnyílott egy másik ruhaüzlet, egy nőiruhabolt. Hosszú-hosszú hetekig csak az előkészületeket lehetett látni, a kirakatokat szürke kartonpapírokkal takarták el, kőművesek és különböző mesterek járkáltak ki-be az ajtón, szerszámokat vittek be, sittet hordtak ki egy konténerbe, fúrás, faragás zaja szűrődött ki a térre. December közepére már ki is írták az üzlet nevét, és egy verőfényes szombat délután megjelentek a kirakatrendezők, akik szélesre tárták a nagy üvegtáblákat, majd bemásztak a kirakatba, ahol leszedték a ronda, szürke kartont és helyükre felállítottak négy női kirakatbabát.
A fess kirakatbaba a túloldali üzletben kitátotta volna a száját, amennyiben ez lehetséges lett volna, még a hófehér sála is belepirult ebbe a pillanatba. Az új üzlet kirakatában megakadt a szeme az egyik babán, aki a többiektől távolabb állt egy karácsonyfa mellett. Hosszú, vörös haja volt, csinos babaarca egyenest egy cukrászda kirakatára bámult. Alkalmi kosztümöt hordott, bordó szoknyával, flitteres blúzzal. Olyan szép volt, ilyen csodálatosat még nem látott a tér.
Ezután a fess kirakatbaba nem figyelte többé az előtte megálló embereket, a kikerekedett szemeket, csak a túloldali vörös babát nézte, bűvölte. Ahogy teltek az adventi napok, egyre csak azt kívánta, bárcsak egy pillantást vetne rá, bárcsak jönnének a kirakatrendezők, hogy elcsavarják a nő fejét… az ő irányába.
De nem jöttek. Egészen március elejéig, amikor is megérkeztek az új tavaszi ruhák. Akkor újra szélesre tárultak a kirakatüvegek és a bimbózó tavaszban, új ruhák kerültek elő a dobozokból.
És milyen ez a tavaszi virgonc idő? A férfiruhaüzlet mellett egy kisebb virágárus állt, onnan kapott fel egy virágszirmot a szél és átfújta a tér túloldalára, átrepítette a járókelők feje felett, a kirakatrendezők hajlongó háta felett, egyenest a kis vörös kirakatbaba karcsú lábai elé. A kirakatrendezők szidták a szeles időt, hogy minden por bejön kintről, a szemükbe megy, és lám, még egy virágszirmot is ide hordott a tér túloldaláról.
Viszont ettől a naptól kezdve a kis vörös fejét épp úgy állították be – talán véletlenül –, hogy rálásson a férfiruhaüzlet kirakatára, a fess kirakatbabára, aki akkor már egy napja színes inget viselt, könnyű tavaszi kardigánnal, világos nadrággal. A kis vörösnek érezhetően megremegett a karján a ridikül.
Ettől fogva a két kirakatbaba le nem vette a szemét egymásról – igaz nem is tudták volna –, éjjel-nappal nézték egymást, szerelmesen, epedezve.
Elérkezett a nyár is, egy május végi napon újra megnyíltak a kirakatok üvegtáblái, és a szél, a virgonc, szerelmes szél, most a nőiruhaüzlet kirakatából ragadott fel egy dekorációt, egy papírszívet, amit vidám kacskaringóban átfújt a túloldalra, egyenest a férfiruhaüzlet kirakatáig, ahol nagyot koppant az üvegen, majd lehullt az utcakőre.
A kirakatrendezők most is dohogtak, hogy a fene esne ebbe az időjárásba, úgy látszik, ezen a téren mindig fúj szél, most is szétfújja a dekorációt, valaki menjen már, és hozza vissza azt a szívet.
A két kirakatbaba nyáron is egymást nézte és irigykedve figyelték a téren jövő-menő embereket, a szerelmespárokat, ahogy egymásba karolva sétálgattak, csókolóztak a juharfák lombjai alatt. Jöttek a nyári záporok, és odakint esernyők alatt futottak az emberek, rihegve-röhögve, egymásba karolva áztak, miközben ők ketten csak álltak egymástól húszméteres távolságban – húsz fényévnek tűnt nekik – két üveglappal elválasztva. A nyári estéken vágyakozva nézték a kávézók teraszait, ahol a turisták, a baráti társaságok ültek a kerti székeken, vidáman iddogálva, szerelmesen andalodva.
Aztán jött az ősz, az újabb kirakatrendezés, az újabb ruhák, az újabb szélroham, újra egy virágszirom esett a vörös kirakatbaba lábai elé. A novemberi esőkben tarka esernyők jártak a téren, ők csak egymást nézték. Aztán tél lett, advent, havazott, a sűrűn szállingózó hópelyheken keresztül egymást nézték. A tavaszi fényben, a juharfák virágzásán keresztül is egymást nézték.
Majd ismét beköszöntött a nyár és vele együtt munkások érkeztek a térre, hatalmas köveket hoztak magukkal, amikből felépítették a város újabb büszkeségét, egy modern utcabútort. A kövekből egy kisebb falat emeltek a tér kellős közepén, egy szőlőindákkal díszített paravánt, és a két kirakatbaba ijedten vette észre, hogy a fal napról-napra magasabb lesz, és egyre kevesebbet látnak egymásból. Reménykedtek, hogy egyszer csak vége lesz a fal építésének, de a munkások rendületlenül dolgoztak, és eljött az az idő, amikor a két kirakatbaba utoljára láthatta egymást: egy forró nyári napon helyére került az a kődarab is, amely végleg eltakarta a másik arcát.
Mikor kész lett a fal, a tövébe padokat helyeztek el. A fal peremén víz csobogott, ami a szélén lefolyt egészen a talajszintig. Az emberek hamar megkedvelték a tér új díszét, ücsörögtek a padokon, fagyiztak, fejüket nekidöntötték az indákkal díszített falnak, úgy élvezték a napsütést. A galambok fürdőztek a csobogó vízben.
Mindenki boldog volt azon a téren, kivéve a kirakatrendezőket, akik azt tapasztalták, hogy a tér talán még huzatosabb lett így, a fallal a közepén, mint annak előtte. A szél, a virgonc, bolondos szél, ezután is fújt a tér felett, a fal felett, a cirádás kandeláberek felett, a sétáló emberek és a hajladozó kirakatrendezők háta felett, és a virágszirmok magasan keringőztek, szeszélyesen kacskaringóztak a kék égen, a juharfák ágai között, míg le nem hulltak egy vörös hajú kirakatbaba lábai elé.
6 hozzászólás
Kedves Sándor!
köszönöm szépen írásodat.
Az igazi szerelem feltétlen szeretetté alakul, amely mindig célba ér.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs, én köszönöm az olvasást!
Sanyi
Már régen jártam nálad. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy mosolygok. Gyönyörködtem a hibátlan, gondosan szerkesztett és leírt mondataidban.
A prózáidhoz is be fogok nézni, mert amit itt olvastam, az KÖLTÉSZET volt.
Gratulálok.
Üdv. a
Köszönöm kedves szavaidat, Antonius. Elég régen jártam már erre én is. 🙂
Üdv: Sanyi
Kedves Sanyi!
Örülök, hogy visszatért az alkotó kedved! Mindjárt egy ilyen kedves, romantikus, mesebeli történettel.
Élvezet volt olvasni. Minden elismerésem a Tiéd! Remélem ezután gyakrabban olvashatlak!
Judit
Kedves Sándor!
Szerettem az írásodat. Faltam a soraidat, igaz a cím már adott egy sejtelmet, hogy nem lesz túl vidám a vége. Mégis szerettem. Köszönöm.
Edit