LIDÉRCEK
Sokat gondolkodom a táncon, az én személyes, rettenetesen gonosz istenemen. Vele alszom el, és vele is ébredek, minden reggel. Szelleme ott kísért az ágyam alatt, a cipős gardróbban, megcsiklandozza talpam a munkába sietvén, a buszon zötykölődve… Esdekelve kérem a boltos nőt, mutasson pár egyszerű lépést, de hiába…
Gyűlölöm a puszta létét is, s utálom saját sutaságom, a béna lábam, a hajlott gerincem, mindent, amin nem változtathatok… ami visszavet abban, hogy élvezhessem az életet, a kosarat adó nők sorát, és mégis: mégis felveszem a kesztyűt…
Minden reggel felkelek, kibújok az ágyamból, a papucsomba bújok, és áldozok oltárán: sétálni megyek, szaladok a busz után, szállok virágról virágra, egyet sem szakítok, csak elmerengek az élet apró szépségein, és szállok tovább, nyomot sem hagyva, emléket sem szakítva; mintha soha nem is lettem volna, nem érintettem volna e világ gyümölcseit…
Az önigazolás – tudják – egyik legkifinomultabb módja a szememben továbbra is csak a házi oltár.
Mindegy is, azt hiszem, melyik, mit ábrázol, mert ami igazán élő és létező, mindig az asztal mellett és alatt van: virágokkal és drágakövekkel van beterítve a szőnyeg, melyek csillogása túlmutat minden emberi hasztalanságon, minek illata édes álomra hív minden embert, s másvilági rémet. Az élet evilági lüktetése…
De ezt hagyjuk!
Az, amiről igazán mesélnék, az az út, amin minden embernek végig kellene mennie, ahhoz – nevezhetjük beavató táncnak is, – hogy akár csak egy kicsit is képes legyen megérteni a másikat, bepillantást nyerhessen annak álmaiba… Az Életnek nevezett játékra felkészítő tánciskolákról beszélek most, ha értenek…
Nagy részünkben kialakult már bizonyos tér és időérzék egyenetlensége, ami a motorikus rendszerek zaklatottságához, az idegrendszer nyugtalanságához vezetett…
Mondhatnánk, hogy a gyakorlás hiánya, de lassan be kell az emberiségnek ismernie, vajmi kevés köze van ma már a tánchoz.
Ha hibátlan az egyensúly, élni igazi öröm; ha valami hibádzik: Isten óvja nyomorult lelkedet!
Mert minden mozdulat oldja, vagy köti az állatokban, növényekben, szellemekben lakozó erőket. Mert, ha élsz, magával ragad a Lélek (vagy így, vagy úgy), ám, csak ha tiszta vagy, akkor nevezhetjük közös repülésetek táncnak…
Mindenki erősíti a „varázslatot”, aki részt vesz a táncban.
De nem mindenki vezetheti…
Hogy mindennek a jelentőségére mikor döbbentem rá, már magam sem tudom, de emlékszem egy estére, mikor ismételten, s az úttal – sokkal erősebben előjött…
Emberként mindig bennem keringett az érzés, ahogy ott kering mindenki lelkében; – van, ki hagyja kitörni, van , aki csak egyre lejjebb és lejjebb szorítja, tuszkolja lelke legmélyebb bugyraiba, akinek csak sírás és szenvedés az élete, mert eltaszítja magától a szeretetet, csak mert az élet nem úgy táncol első szóra, ahogy éppen fütyül, vagy épp ő maga nem ért a füttyhöz, netán a tánchoz… – ám megragadni talán csak akkor tudtam…
Mert jártam én is tánciskolába, mint minden rendes srác az általános iskolában. Hogyne jártam volna…
Ne higgyék, hogy segített. Másmilyen tánc ez!
Lépéseit más tanárok oktatják… Sámántánc! Az Élet Tánca!
Így a táncot jómagam már időtlen-idők óta nem művelem, csupán nézem. És az a gyermekkori tüske egyre jobban és jobban kínoz, csavarodik bele a szívembe, s mindig csak várom és várom, hogy egyszer csak felnyársal, hogy végleg kifacsarja a szívem, de nem teszi…
Mindig csak annyira szúr, hogy a keserűség egész elboríthasson, aztán, mintha sosem lett volna, egyszerűen odébb áll…
Már kezdetekben sem örültem különösen ennek a tánciskolának, lévén már akkoriban is beteg volt a lábam; ám gyermekszívem még elrejthette előlem problémám valódi jelentősségét, és hittem: kellő kitartással, azonos időbeli esélyekkel, könnyedén tarthatom a lépést kis társaimmal…
Álmatlan éjszakáim kiváltója első táncpartnerem, Sanyika volt. Mert míg mindenki más lányokkal táncolhatott, a legalacsonyabb, így a sor végére szorult fiúk, már csak egymásnak maradtak – a másik nem képviselőinek hiányában…
Aztán jött a láz. Egyszerre szellemi és testi szinten.
Két hétig nyomtam az ágyat, s mire visszatértem az iskolába, a többiek már túl voltak kilenc táncon, és minden tánclépés alapjának lerakásán…
Még kétszer mentem el, mert a késlekedőkre, mint azt már korán megtanulhattam: nem várnak…
Csak álltam ott, némán, kialvatlan, igazán karikás szemekkel, és néztem a táncot, mindenek alapját, életem keservét.
Karikás szemekkel! Igen!
Ha valakire mondhatják, hogy igazán karikás a szeme, hát az én vagyok!
Mert sosem alszom…
Így mondják.
1 hozzászólás
Magunkat meg kell tudni tanulni elfogadni!
Megtanítsalak táncolni?