A föld jéghideg. Ahogy az arcomhoz ér, ahogy beszívom az orromon át jellegzetes szagát. Nedves föld. És jéghideg. Sajog mindenem, de főleg a fejem. Hol vagyok? Lassan nyílik a szemem, éles fényre számítok, – mondjuk ez kissé megmagyarázhatatlan, hiszen miért számítok én bármire, – de odakinn a világban hajnali szürkület van. Az utolsó emlékem a tegnap estéről, hogy elindultam abból a bárból, közvetlenül azután, hogy a lány elutasított.
Gyönyörű volt. Újra lehunyom a szemem, és magam elé képzelem vállára omló barna haját, amin a bár fényei játszanak lustán, hosszú combját, amit alig-alig takar fekete ruhája, kedvelem az ilyen ruhákat, van bennük valami, amitől az ember elveszti az eszét, sejteti, hogy mire számíthatok, mikor majd levetkőztetem. Ezek a lányok nem árulnak zsákbamacskát. Magabiztosan léptem oda hozzá, de néhány pillanat alatt elintézett. A szemében mintha félelem csillogott volna, igen, azt hiszem az volt, de akkor ez nem tudatosult bennem. Csalódottan fordultam el tőle, de magammal vittem az illatát, még az utcára lépve is éreztem, édeskés volt, és mégis dögös, éppen egy ilyen lányhoz illő. De elutasított.
Ismét megpróbálom kinyitni a szemem. Már valamivel világosabb van, mint az előbb, és még mindig fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Fel kellene állnom. Tenyeremre támaszkodom, megpróbálok feltápászkodni. A testem mintha nem is az enyém lenne. Mintha kívülről nézném egy idegen férfi szenvedését, a küzdelmet egy olyan egyszerű dologért, mint a talpra állás. Pedig én vagyok. Végignézek magamon, a zakóm elszakadt, az ingem és a nadrágom csupa sár, sőt, néhol vért is látok a sárral keveredni. Megsérültem? Öntudatlanul tapogatom végig a testemet, de nem találok nyílt sebet. Akkor meg miféle vér van a ruhámon? Eddig valamiért eszembe se jutott, hogy körülnézzek. Most megteszem. Fölöttem egy híd magasodik, fenyegetőn, sötéten hajlik át a folyó egyik partjáról a másikra. Egy folyó. Egy folyó? Tudtommal azon a környéken, amerre tegnap jártam, nincs folyó. Körülöttem elhajított sörösüvegek, és temérdek szemét, egy műanyag játék baba feje, távolabb az egyik lába, a köveken olajfoltok. A tenyerembe mélyednek az apró kavicsok. Ellököm magam, és felállok. Ahogy összedörzsölöm a kezemet, elsötétedett foltokat látok rajta. Csak bámulom, és nem akarom elhinni, hogy valóban az, aminek látszik. Az élet bíborvörös nedve. Ez vér.
Néhány méterre tőlem, mintha látnék valamit. Csak körvonalak, de a gyomromban születő, és felfelé araszoló érzés azt bizonygatja, hogy az egy emberi test sziluettje. Bizonytalan léptekkel elindulok felé. A folyó zajosan szalad medrében, nem véve tudomást a partján zajló eseményekről. A híd fáradtan szusszan minden rajta áthaladó kocsi után, felszíne nedvesen csillan a hajnali párától. Neki ez csak egy ugyanolyan nap, mint a többi. És nekem? Egyre közelebb érek ahhoz a testhez, lábamban mintha ólommá nehezedne a vér, alig bírom felemelni, minden lépés gyötrelem, de valami mégis hajt, taszít közelebb és közelebb.
Gyönyörű barna haját összetapasztotta a vér és a sár. Ruhája elszakadt, és már egyáltalán nem tűnik olyan vonzónak, mint tegnap este. Lehajolok hozzá, és megsimítom sápadt, fehér arcát.
Elhallgat, nagyot sóhajt.
– Nincs semmi más, amit el szeretne mondani? – kérdezi a rendőr, és tovább firkálgat az előtte heverő papírlapra. Sokadszorra hallgatja végig a történetet. A férfi még mindig görnyedten ül a széken, mocskos ruhájának látványa valahogy sebezhetővé teszi.
– Nincs. – válaszolja lassan, és tovább bámulja a földet.
– Írja alá a vallomását, aztán elmehet.
A nap már magasan fent jár az égen, mikor kilép a rendőrőrsről. Kocsik futkároznak az utakon, emberek sietnek a dolguk után. A híd még mindig fáradtnak látszik, de már nem nedves a felszíne, a nap jótékony sugarai felszárították a hajnali csapadékot. Egy percre megáll, hogy szemügyre vegye a tett helyszínét. A folyó ugyanolyan élénken folyik medrében, ő pedig egy láthatatlan pillanatra elmosolyodik.
***
Kurva vagyok.
Szempilládra álom szakad,
karjaimban elringatlak,
álmodban is takargatlak.
Most a hátad, most a hasad,
meg ne fázzon a kis falat.
Szűz takaró ez a világ,
ha nem én igazítom rád.
Az anyám mondogatta mindig ezt a mondókát, mikor gyerek voltam. Kevés dologra emlékszem, de ez olyan élénken él bennem, mintha tegnap lett volna, hogy az ágyam fölé hajolt, és megpuszilta a homlokomat, miközben ezzel próbált elaltatni. De nem tegnap volt, és én kurva lettem. Jó, hogy az anyám már nem él, nem tudnék a szemébe nézni. Szűz takaró ez a világ. Persze. Nem ismerek ennél a világnál mocskosabbat. A gyerekeket muszáj áltatnunk valamivel, aztán meg kemény az eszmélés.
El kell mennem innen. Már hónapok óta csak járkálok az emberek között, de olyan idegennek érzem magam, mintha egy másik bolygón volnék. Itt mindenki mást akar, mint én. Van egy álmom. Nem olyan unalmas és közhelyes, mint az álmok általában, nem akarok én se színésznő, se énekes lenni. Egy könyvesboltot szeretnék, rengeteg könyvvel. Rengeteg régi, illatos könyvvel, olyanokkal, amiknek saját történetük van, saját életük. Furcsa, nem? Ez egy kurva álma.
Ma este. Ma este megmondom neki. Megmondom, hogy vége van, hogy elmegyek. Félek.
***
A füstben valahogy minden megszépül, kap egyfajta bájt, utánozhatatlan egyediséget. A lány a pultnál ült, barna haján tompán csillantak a fények. Már a harmadik martinit rendelte, idegesnek látszott. Fekete ruhája testéhez tapadt, nem volt mit rejtegetnie. Sokan bámulták. Nemsokára megérkezett, akire várt. Öltönyös férfi, komoly kiállású, határozott. Úgy magasodott a lány fölé, mint valami hegység. Csak néhány szót váltottak, aztán a férfi sarkon fordult, és kisétált a bárból. A lány még várakozott néhány percig, lenyelte a martini utolsó cseppjeit, letette a pultra a poharat, és a férfi után indult. A pohár csak nézett utána, kicsit szomorúan, mintha sejtené.
Az aszfalt fényes volt, a házfalak visszhangozták a lány cipősarkának éles kopogását, az éjszaka a földre nehezedett. Sűrű volt a levegő, legalábbis a lány így érezte, ahogy ígéreteket hajszolva sietett a megadott irányba. Fejében számtalanszor lejátszotta ezt a beszélgetést, úgyhogy a végére már semmitmondóvá váltak a szavak. Az utcai lámpák keserű fénye kitartóan csapódott a földre, apró szeletkéket szakítva magának a sötétségből. A lány már nem félt. A jövőre gondolt. Azt hitte, van jövő.
A férfi két sarokkal feljebb várt rá. Gondosan húzta fel fekete kesztyűjét, bőrből volt, mint a filmeken. Nem volt beszélgetés. Ahogy a lány mellé ért, behúzta a sikátorba, és egy akkora pofont adott neki, hogy eleredt az orra vére. Néhány másodperc múlva elájult. Így érnek véget az álmok. Vagyis, így kezdődik a végük.
***
A lány még élt, mikor levitte a folyópartra. Egy pillanatra magához tért. Pókháló ragadt a hajába, a vér már alvadni kezdett az arcán. Üveges szemét a férfira emelte, de megszólalni nem volt képes. Meg aztán úgysem tudott volna mit mondani. Érezte a nyakán a hideg bőrt, a férfi kesztyűs keze kulcsolódott rá, lehunyta a szemét. Úgy rémlett, zenét hall. Ismerős, izgalmas zene volt, azokat a régi estéket juttatta eszébe. Egyre hangosabb lett, me llaman el desaparecido, que cuando llega ya se ha ido, volando vengo, volando voy, deprisa deprisa a rumbo perdido – dúdolta volna ha még képes lett volna dúdolni. Vége volt. Tényleg vége, csak nem éppen úgy, ahogyan azt tervezte.
A férfi nézte még néhány percig. Sajnálta egy kicsit, amennyire az ember a tárgyait sajnálja, amelyektől kénytelen megválni. Aztán hátat fordított, és elindult felfelé a parton.
***
A folyó ugyanolyan élénken folyik medrében, ő pedig egy láthatatlan pillanatra elmosolyodik.
– Csak azt kapta, amit érdemelt, magának kereste a bajt. De már túl vagyunk rajta. Minden csak tálalás kérdése. A rendőröknek is így meséltem. Sokat kérdezősködtek, aztán belenyugodtak, hogy semmi közöm az egészhez. Ott tértem magamhoz, a parton. És ott volt az a lány, nem is ismerem, csak előző este találkoztunk. Halott volt.
Az életben minden azon múlik, hogy hogyan meséljük el a történeteket. Ne higgye senki, hogy a történetek adottak, mindet mi alakítjuk, az ujjaink köré csavarjuk őket, kicsit átformáljuk, elveszünk itt, hozzáteszünk ott. Vagy egyszerűen csak más megvilágításba helyezzük. Okos lány volt, nem tudom, hogyan sétálhatott ilyen gyanútlanul a karjaimba. Ő is egy a temérdek történet közül. Talán kissé szomorú, de nem engedhetem el, ami az enyém. Vannak dolgok, amik véglegesek. Ne higgyék, hogy őrült vagyok. No, no. Mentira inocente. Hazugságokból építkezni a legnagyszerűbb dolog a világon.
3 hozzászólás
Remek történet! Tetszett, hogy mind a férfi, mind a nő szemszögéből láttattad az eseményeket. Nekem nagyon tetszik. Grat!
Köszönöm a véleményed, Boer, örülök, hogy tetszett!
macs
Nagyon jó novella! Szuper, ahogyan ugyanazt az eseményt a különböző szereplők szemével láttatod. Slusszpoén a végén filozofikus gyilkos hozzászólása.