Abban az évben olyan hirtelen jött… egyszer csak azt vettük észre, hogy a napraforgók már nem fordították arcukat a reggeli napsütés felé, gyönyörű sárga koronáik rozsdás feccniei ott hevertek a lábuknál a szántóföld szürke térképén, mint valami domborzati jelek, a folyók és utak girbe-gurba vonalai közt.
Talán már napok óta így álltak, megalázva, mint egy csapat rossz gyerek a büntetésben. Nem szóltak egymáshoz, mint a nyár elején fejüket összeérintve kibeszélve a járó kelőket, csak egyre mélyebbre szegett fejjel, tűrték a nyár végi nap erejét, száradó leveleik rongyos kabátja alatt.
Az utolsó nyaram volt, – persze ezt csak később tudtam meg, talán évekkel később.Az utolsó olyan nyár, ami az előző iskolaév végétől a következő kezdéséig tényleg csak nyár volt, gondtalanul, szabadon, boldogan.
Anyám ébresztett, ahogy a rozsdás kaput nagyra nyikorgatta, a nyitott szoba ablakon maga elé küldve e fura ébresztőt, hogy beférjen a bicikli mellett ő is egy lépésre.
A szomszéd faluból jött, a téeszböl. Három műszakba járt, nem is tudom, hogyan bírta Azon a héten éjszakás volt. Ilyenkor mindig hozott valamit nekünk Kövér néni útszéli kis faházüzletéből, a kenyérgyár mellől.
Kövér néninek nem csak a neve volt kövér, hanem ő maga is, sőt a hangja, is az volt. Igen teleszájas, gurgulázó kövér hangja volt, a szavai ugyan úgy gurultak, mint saját maga. Nem is tudom hogyan fért el abban az apró kövér nőben annyi hang és mondanivaló. Talán azért beszélt állandóan annyit kiszolgálás közben, hogy estére, amikor már mindent eladott, a hangjából se kelljen annyit hazacipelnie.
Anyánk kakaócsigát hozott reggelenként, ha azt nem kapott akkor túrós táskát, bár azt annyira nem szerettük. Ritkábban főtt-füstölt oldalast, hozzá ropogós, friss kenyeret és totyakos kis üvegben bolgár szőlő befőttet. Imádtuk ezt a kombinációt, mint a sáskák estünk neki, szinte a papírból, felfalva mindent. Azon mindig veszekedés volt, hogy ki igya le a levét a befőttnek úgy, hogy a maradék lé még ellepje a megmaradt gyümölcsöt.
( Kövér néni már régen meghalt, talán a sok beszéd mégis csak kiszívta minden erejét. A kis faházüzletet is már régen lebontották, bár még az elterített beton – amint állt – még mindig ott van. És a kenyérgyárban sem gyártanak már kenyeret, ma italdiszkont működik benne, az ital jobb üzlet mint a kenyér )
Még le sem nyeltük a falatot, már azon spekuláltunk, hogy hogyan, milyen indokkal szökhetnénk meg otthonról.
Irigyeltük is a többi gyereket, akiknek az anyja-apja a városi gyárban dolgozott, korán mentek és későn jöttek, a csemetéket meg a jó szerencsében bízva egyszerűen otthon hagyták. Na nekik senkitől nem kellett elkéredzkedni. Nekünk igen, és nagyon utáltuk…
De azért csak ki tudtunk sírni olykor egy kis szabadságot, és nem lett az udvarfogság martaléka az a nap is, mint a legtöbb nyaranta. Én az utolsó „vigyázz magadra fiam”-ot meg sem hallva, ültem is a tavaly kapott biciklimre, és siettem, minél messzebb, nehogy meggondolják otthon a dolgot…
Nem is tudom, mi lett azzal a biciklivel, talán valakinek oda ajándékoztuk, amikor már nagyobb lettem, nem tudom, pedig tudnom kellene, sok magányos kalandban volt hűséges útitársam.
Milyen hűtlen is az ember.
Nagyapáméktól kaptam a születésnapomra, az előtt és az után se semmit. Emlékszem, sokáig nézegettem a vegyesbolt kirakatába. Anyámékat nyaggattam hetekig, hogy vegyék meg nekem. Aztán egyszer azt mondta anyám, hogy ha még a születésnapomon meglesz, akkor megkapom. Mindennap elmentem megnézni, és imádkoztam, hogy senkinek ne legyen rá pénze, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy anyáméknak sincs. És sajnáltam őket, persze jobban magamat. Aztán a néhány nappal a születésnapom előtt elltünt a kirakatból a bringa. Végtelenül el voltam keseredve, világ vége volt, talán még sírtam is.
Nem értetem, hogy heteket kibírt ott lenni, mutogatta magát, tetszelgett nekem, akkor már ezt a pár napot miért nem bírta ki. De aztán másnap vagy harmadnap nagyapám beállított a biciklivel, és velem megfordult a világ. Órákig csak nézegettem, nem tudtam betelni, a csupa piros és króm Tihany biciklivel. Aztán birtokba vettem, és a következő napok azzal teltem, hogy mindenféle színes szigetelő szalaggal, matricával felcicomáztam. Azt akartam, hogy úgy nézzen ki, mint egy versenyautó. Még egy nagy „antennát” is szereltettem rá apámmal a csomagtartóra, méteres acéldrótból, aminek végére egy igazi nyúlfarkat kötöttem.
Na hát ennek a biciklinek a nyergébe pattantam, amint engedtek, és már tekertem is az első sarok felé, meg sem igére, hogy mikor jövök. A tanácsháza mögött befordultam abba kis utcába, ami egy dombon leereszkedve hirtelen kikerülve a háttal terpeszkedő művelődési házat kitorkollott a műútra. Lefelé a dombom mindig jól bele tekertem. Imádtam lefelé száguldani, majd jó bedöntve elkanyarodni. De aznap valamit elszámítottam a kanyarban kiment a bicikli alólam, és akkorát estem, mint még soha. Métereken sodort a lendület. Percekig csak feküdtem a forró nyári porban. De félve, hogy meglát valaki feltápászkodtam, a bringa kicsavarodott kormányát nagy nehezen vissza csavartam, és sajgó fenékkel megpróbáltam újra nyeregbe ülni.
Jól körülnéztem, szerencsére nem látott meg senki, csak utca melletti napraforgó tábla lehajtott fejű virágai kuncogtak rajtam azt hiszem, ahogy egy forró nyár fuvallat végighúzta az ujjait a sorok között, meg-meg érintve egy-egy búslakodó fejet.
1 hozzászólás
Napraforgók címről nem gondoltam, mi lesz a történet tartalma. Érdekes és jó írás. Igen, ilyenek a gyerekek, időnként nagyon meggondolatlanok, ezért nem ritka, hogy baleset éri őket. Szerencséd volt, hogy csak a bicikli kormánya mozdult el. Tetszik az írásod, jól fogalmaztál. Azonban fogadj el tőlem egy jó tanácsot: mindig olvasd el figyelmesen az írást, mielőtt töltenéd, mivel biztosan észrevennéd Te is az apróbb elírásokat, mivel a űz alább láthatók közül csak egy a helyesírási hiba, a többi inkább elírás:
Nem értetem (értettem)
tudtam betelni (itt hiányzik, hogy vele)
azzal teltem, (teltek)
meg sem igére, (ígérve)
Üdvözlettel: Kata