Napsütötte rétről álmodom

Rettenetesen fázott. A hideg nemcsak a csontjáig hatolt, hanem a legbelső zsigereit is kikezdte már. Vékony ruháján keresztülsüvített a szél, lyukas cipője teljesen átázott a latyakban. Lábfeje majdhogynem érzéketlenné vált, annyira átfagyott. Az egyik áruház szellőzőnyílása felé igyekezett, onnét ugyanis meleg levegő áramlott kifelé, amikor egy vastag pulóverekbe burkolt, harminc év körüli hölgy megszólította. Kiderült, hogy szociális munkás. Kedvesen elbeszélgetett Jánossal, termoszából meleg teát öntött egy műanyag pohárba. A meggyötört férfinak jólesett a citrompótlóval ízesített, édes ital. Szinte beleszédült a gyönyörbe, ahogy a forró lé végighaladt a testén. Az asszony arról érdeklődött, hogy hol húzza meg magát éjszakánként. János nem akarta elárulni titkát, ugyanis hosszú hányattatás után végre talált magának egy elhagyott raktárt, ami fűtetlen ugyan, de legalább fedél volt a feje fölött. Attól félt, ha valaki megtudja, elzavarják onnét. A konkurenciától is tartott, előző helyéről, egy romos ház pincéjéből ugyanis három megtermett férfi kergette el, és költözött be az összeguberált holmikból berendezett, szegényes hajlékába. Amennyire tőle telt, mostani szálláshelyét is igyekezett otthonossá tenni. Még egy apró fenyőt is beállított, hogy visszaidézze gyerekkora karácsonyi hangulatát.

A kedves hölgynek ezért kitérő válasz adott.
– Hát, mindig máshol alszom- mondta. – Itt-ott, ahol éppen találok valami elfogadható zugot.
Az asszony felajánlotta, hogy aludjon a hajléktalanszállón. János jól ismerte a város szállóit. Az elmúlt években valamennyit kipróbálta, de nehezére esett elfogadni azokat a szabályokat, amelyeket valamennyi ott lakónak el kellett fogadnia. Szabadsághoz szokott lelke nagyon nehezen tűrte a kötöttségeket, amit a másokkal való együttélés jelent. Képtelen volt alkalmazkodni, ami számtalan súrlódáshoz, veszekedéshez vezetett. Így aztán úgy döntött, inkább vállalja a dermesztő telet az összes következményével, de a maga útját járja. Nappal kukázással, kéregetéssel kereste meg a kenyérre, kolbászra és a fröccsre valót, éjszaka pedig rongyos takaróiba burkolózva hajtotta álomra fejét menedékhelyén. A természet vad elemei, a rendszertelen étkezés idővel az egészségét is kikezdte. Éjszakánként hosszas köhögő rohamra ébredt, melynek végén kimerülten, izzadtan hanyatlott szalmazsákjára.

A szociális munkás nem erőltette tovább a szállót, de adott a férfinak névjegykártyát, és a lelkére kötötte, hogy ha bármi történik vele, akkor keresse fel. János megígérte, de magában azt gondolta, eddig is boldogult egyedül, ezután sem lesz másképp. A tea jótékony hatása hamar elmúlt, alig várta már, hogy a szellőzőnyíláshoz érkezzen. Kezét a langyos fuvallathoz tartotta, de aznap valahogy hidegebbnek érezte, mint máskor. Nem is ácsorgott ott sokáig, az egyik hipermarkethez sietett, hogy aznapi étel- és italadagjára valót összekéregesse.

Este nejlonszatyrában fél kiló kenyérrel, tizenöt deka kolbásszal és egy liter borral elégedetten ballagott a raktár felé. Már előre örült a lakomának. Ahogy közeledett szegényes otthona felé, úgy tűnt, mintha gyertyafény imbolyogna bent. Legalábbis az ablakban időnként megvillant valami.
– Á, biztosan csak képzelődöm- gondolta.
A raktárban már régóta nem volt villany, gyertyával világított, de mindig gondosan ügyelt rá, hogy elalvás előtt elfújja, nehogy baleset legyen belőle. Az bejárathoz érve idegen hangokat hallott. Óvatosan nyitotta ki a rozsdás, lepattogzott ajtót, de bármennyire is igyekezett, megnyikordult. Két borostás, borgőzös fickó hevert a szalmazsákján.
– Hát ti mit kerestek itt?- kérdezte meglepetten.
– Akarsz valamit, haver?- morogta a magasabb. Véreres szeméből rosszindulat áradt.
János megijedt egy pillanatra, de azért kivágta:
– Már megbocsássatok, de ez itt az én helyem.
– Most már a miénk- mondta a véreres szemű.
– Csak volt a tiéd!- erősítette meg a másik.
János felmérte, hogy azok ketten sokkal erősebbek nála, de nehezen megszerezett otthonát nem akarta átengedni.
– Én voltam itt előbb, én csináltam a szalmazsákot, én vettem a gyertyákat, és…
Mondatát nem tudta befejezni, mert hanyatt esett a váratlan ütéstől. Érezte, hogy meleg lé folyik az orrából.
– Akarsz még egyet?- mutogatta az öklét a véreres szemű.
– Ez az én kuckóm- próbálta János folytatni, de erőteljes rúgások fojtották bele a szuszt.

Sajgó tagokkal, sebes arccal, a vacsorája nélkül vánszorgott a kihalt mellékutcában. Éhes volt, fázott, és hirtelen elege lett mindenből. Bármit megadott volna egy kellemes ágyért. Eszébe jutott, hogy megkeresi azt a kedves asszonyt, de elhessegette a gondolatot. Ilyen későn biztosan csak zavarná. Közben hatalmas pelyhekben eleredt a hó. János csak ballagott tovább, azt sem tudta, merre jár. Ruhája fehéren csillogott, amikor a folyóhoz érkezett. A híd alatt egy kidobott, szúette bundakabátot talált. Félig önkívületben heveredett rá, hamarosan elnyomta az álom. Egy napsütötte réten járt, körülötte pillangók röpködtek. Rózsa illata szállt a levegőben. Egy házhoz érkezett, ahol egy asszony éppen ebédhez terített a kertben, a hársfa árnyékában.
– De jó, hogy megjöttél, éppen kész a leves- mosolygott a nő Jánosra.
Ekkor már a férfi is érezte a húsleves csábító szagát. Letelepedett az asztalhoz, az asszony pedig egy hatalmas merőkanállal merte a tányérjába az aranyszínű levest. A falevelek közt áttörő napsugárban földöntúli szépségben ragyogott a nő arca.