Özvegy asszony volt, már fiatal kora óta. Valami nyavalya elvitte az urát az I. világháború után, úgyhogy magára maradt a kicsi fiával. Volt nagy háza, hatalmas kertje szőlővel, gyümölcsössel, meg volt hely bőséggel, a konyhakerti veteményeknek is. Hordta a piacra a zöldséget, gyümölcsöt, dolgozott a szőlőben. Ebből éltek. Egyedül, egymaga művelte azt a hatalmas kertet. Dolgozott éjt nappallá téve, fiatal volt, erős, bírta a kegyetlen nehéz munkát. A fia iskolába járt, abban reménykedett, ha befejezi a nyolc osztályt, akkor majd lesz segítsége, már nem magának kell annyit dolgoznia. A gyerek rendkívül eszes volt, jól tanult, tovább akart tanulni. Dezső néni – így hívta mindenki, talán az ura után – tiltakozott, hogy ő azt már nem fogja bírni, nem tud még városon albérletet fizetni a fiának, meg ahogy idősödik egyre kevésbé tudja már a kertet is megművelni, elfáradt, fogy az ereje.
Egy napon, azzal jött haza a gyerek hittanóráról, hogy beszélgetett a tiszteletessel óra után, ő mondta neki, hogy menjen papnak, ott nincs tandíj sem, meg a kollégiumban teljes ellátást kap ingyenesen. Nagy szükség van papokra, ha olyan nagyon szeretne tanulni, legyen pap belőle, éles az esze mint a borotva, jó pap lesz, és bírni fogja a tanulást is, az ő ajánlásával jelentkezhet is papnövendéknek, akkor biztosan felveszik. Dezső néni majd elolvadt a boldogságtól. Istenem, pap lesz a fiamból, nagy ember lesz, hát csak menjen, ha kedve van hozzá. Istenem, pap lesz a fiamból!
Attól kezdve Dezső nénihez bekopogott a magány. Eddig csak el volt a gyerekkel, mindent őérte, őmiatta csinált, így az ereje is megduplázódott. Mióta nagyvárosban van, nem is látta, majd csak félévenként jöhet haza rövid időre. Nem látta, nem tudott róla semmit, néha kapott tőle levelet, azt írta jó helye van, sokat tanul, minden rendben. Itthon továbbra is egyedül húzta az igát, mert azt a nagy kertet csak meg kellett munkálnia, neki magának is meg kellett élnie valamiből… a munka nem lett kevesebb, de most már csak magának dolgozott, a gyereknek megvolt a teljes ellátás, nem is volt már rá szüksége. Ó, ha ezt tudta volna, talán mégsem küldte volna papnak a fiát.
A fia pappá szentelésén, Dezső néni csak úgy dagadt a büszkeségtől. Istenem, az ő fia pap lett, hogy ezt is megérte, micsoda boldogság! Most úgy érezte, mégis megérte rááldozni azokat a fájdalmas éveket. Ezúttal néhány hetet otthon töltött a fiú. Dezső néni akkor jött rá, hogy mennyire nem ismeri már a saját gyerekét, annyira megváltozott, olyan idegenek lettek egymásnak, látta jól, hogy már ő sem érzi jól magát otthon. El is utazott egy napon, vissza a nagyvárosba, onnan sürgönyözött az anyjának, hogy Pestre helyezték, ott lesz plébános egy kis templomban.
Múltak a napok, hetek, hónapok, évek. Dezső néni már csak karácsonyi és húsvéti üdvözlőlapot kapott, olykor egy-egy hosszabb levelet a fiától. Már csak ezekért élt, ezeket várta, közben egyre jobban megkeseredett, egyre inkább kezdett egy házsártos vényasszonyra hasonlítani. Nem szerette, nem is nagyon látogatta senki, csak olykor Manci a kislányával. Manci, Dezső néni húgának a lánya volt, nagyon helyes, szép fiatalasszony lett, az kopogott be hozzá néha a kicsi lányával. Olyankor segített is Manci a kertben, akkor mindig megpakolta őket almával, szőlővel, ami éppen ért a kertben, tudta, hogy Manci szereti a gyümölcsöt, meg az a vézna kis lányka is had egyen, szüksége van a vitaminra, merthogy nekik nincsen kertjük, elég szegény sorban élnek, neki meg itt van magának ez a hatalmas kert, lassan már dolgozni sem bír, meg hát minek is neki ennyi minden egymagának. Aztán, amikor bezárult a kapu utánuk, akkor azt gondolta, hogy hát ezek is csak azért jönnek, hogy adjak nekik, nem rám kíváncsiak ők, dehogyis, inkább ne is jöjjenek többé… jó, jó, Manci segített egy kicsit, de mi volt az az egy órácska, talán még annyi sem, nem kell őneki segítség sem, ne jöjjenek ide azért, hogy adjak. Egyre mogorvább lett, amikor újra jöttek, akkor meg is mondta nekik, hogy ha csak azért jöttek, hogy kapjanak, akkor le is út, fel is út. Hát így lassan elmaradtak ők is, nem látogatta őt már a világon senki. A fia sem jött. Azt is csak megírta levélben, hogy kilépett a rendből, valami civil állást keresett, és hamarosan megházasodik. Akkor már közel ötven éves volt, Dezső néni meg már a hetvenen is túl. Amikor megnősült a fia, akkor hazalátogatott, hogy bemutassa édesanyjának ifjú feleségét. Valóban ifjú volt, még csak huszonöt éves. Nem is tetszett Dezső néninek. Biztosan csak a lakásáért meg a pénzéért ment hozzá a Lajoshoz… ezer százalék, még a szeme sem áll jól. Nem volt valami szívélyes a fogadtatás, így hát elég hamar hazautaztak.
Ahogy múltak az évek, Dezső néni egyre panaszosabb leveleket írt Pestre. Nem bírja már a kertet munkálni, lassan már nem terem benne semmi, és olyan rossz egyedül, mindig csak egyedül.
Lajosban talán felébredt a lelkiismeret, írt az édesanyjának, hogy hamarosan hazautazik, ideje,hogy kezébe vegye anyja sorsát. Hát hiszen egyedül nevelte fel szegény, és egyedül élte le az életét, de majd ő gondoskodik anyjáról hátralévő éveiben. Hazajött. Elmondta anyjának a tervét, s másnap már meg is hirdette a házat eladásra, sőt az ablakba is kitette a táblát: „Ez a ház eladó”.
Dezső néni előbb nagy gondban volt. Mit akar ez a Lajos, hogy én menjek Pestre hozzájuk, hát mi a csudát fokok én ott csinálni? Ott nincs kert, a ki tudja hányadik emeleten, mi a csudát fog ő ott csinálni. Aztán lassan belenyugodott. Hát hiszen itt sem jó. Dolgozni már nem bír, tönkremegy a ház is a kert is, minden tönkremegy vele együtt. Jó helyen volt Dezső néni háza a faluban, kapkodtak érte a fiatal, gyermekes házaspárok, s csakhamar meg is kötötték az üzletet, elkelt az öreg ház.
Dezső néni akkor egy időre a Manciékhoz költözött, ott kapott egy szobácskát, amíg a Lajos Pesten elkészíti az anyjának a helyét. Ugyanis a másfél szobás lakásukat, Dezső néni házának árából, három szobásra cserélték, így neki is jutott külön szoba, s nem is kellett olyan magasra mennie, mert ez az első emeleten volt. Amikor megtörtént a lakáscsere, akkor a Lajos újra hazajött, összepakolta Dezső nénit és felutaztak Pestre.
Azonban a történet itt még nem ért véget. Dezső néni csak néhány hónapot bírt ki Pesten, összeveszett a menyével, azután a fiával is. Hazavágyott. Aztán egy szép napon összecsomagolta kis batyuját, fogta magát és hazautazott. Csakhogy akkor már nem volt hová. Először az öccse fogadta be, idős, gyermektelen házaspár volt az öccse és annak felesége. Jó szívvel befogadták, ennivaló is jutott neki is az asztalnál, merthogy akkor már Dezső néninek nem volt megélhetése sem. Nem sokáig maradt ott, egy másik rokonhoz kérte be magát, aztán ismerősökhöz, vagy magához hasonló magányos öregasszonyhoz, de folyton vándorolt, nem tudott egy helyben sokáig megmaradni. Az öccse vitte utána mindig a fiától érkező leveleket is. Dezső néni csak mogorván megkérdezte, hogy pénzt küldött-e, a nemleges válaszra, olvasatlanul tépte szét a levelet. Ő maga soha többé nem írt a fiának. Viszont, a régi háza elé minden nap elment. Akkorra már átépítették, felújították, egy teljesen idegen család lakott benne, ő meg csak állt a ház előtt, potyogó könnyekkel, mély barázdált arca ráncaiban, mint búvópatakokban folyt szét a könnye. Olykor leült a kapuban a lépcsőre és ott szipogott órák hosszat.
Már jócskán elmúlt nyolcvan éves, amikor utolérte a halál, de még azon a napon is kettégörnyedve, bottal, csoszogva, de elment egykori háza elé sírdogálni, talán egész nap tartott neki az út oda-vissza, de mennie kellett, s aztán éjjel eltávozott nyughatatlan lelke az örök hazába, hogy ne kelljen a falu kegyelemkenyerén élnie tovább.
16 hozzászólás
Nagyon jól sikerült karakterábrázolás.
Köszönöm szépen. Örülök, hogy tetszett.
Üdv. Ida
Jól megírt, valósághű történet, ami manapság bárkivel megtörténhet. Szívszorító, különösen a vége.
Néhány észrevételem lenne azért:
1. "Istenem, pap lesz a fiából!" — ha már Istenem, akkor fiamból.
2. "Nem szerette, nem is nagyon látogatta senki, csak olykor Manci a kislányával. Manci, Dezső néni húgának a lánya volt, nagyon helyes, szép fiatalasszony lett, az kopogott be hozzá néha a kicsi lányával." — kicsit sokszor írod le egymás után, hogy meglátogatták Dezső nénit.
3. A 3. bekezdésben ront a hatáson a "No"-féle kezdés (legalábbis nekem). Ahogy az utolsóban is sok az "Ám a mese itt még nem ért véget.".
Üdv: Tibor
Kedves Tibor!
Köszönöm a véleményedet, és az észrevételeidet is köszönöm. Annál is inkább, mert az első és harmadik száz százalékosan jogos, örülök, hogy felhívtad rá a figyelmem. A második pontban írtakon még gondolkodom, nem igazán látom, hogy bármi felesleges lenne, no, de még elemzem és javítom. Köszönöm.
Üdv. Ida
Fiatal fát is nehéz átültetni, hát még az öreget! Nagyon sablonos eset, rengeteg hasonló van és mégsem tanulnak belőlük az emberek. Nekem tetszett. Szeretettel: István
Ez való igaz, már magam is megfigyeltem, hogy nem tanulnak más példájából az emberek, azután maguk is bele esnek. Köszönöm, hogy olvastad István, és örülök, hogy tetszik.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól ábrázolod, hogy az elmagányosodott emberek jellemzője a megkeseredettség, a bizalmatlanság mindenki mással szemben. Többnyire kedélytelenek, lehangoltak, sötéten látják a világot: hajlamosak csak az elszomorítót, a rosszat észrevenni, és semmi jónak nem tudnak örülni. Amikor már elszigetelődtek a világtól, akkor már nem lehet "jóvátenni" a dolgot, mert a negatív érzelmeiket környezetükre is kiárasztják. Amíg nem magányosodik el valaki, addig lehet őt "átültetni", de akkor is nagyon nehéz, mert mindenkinek megvannak a maga szokásai, amiket nem tud és nem is akar feladni. A nagycsaládok felbomlásával egyre nehezebb az idős emberek helyzete. Régebben a fiataloknak kellett alkalmazkodniuk az idősekhez, de ma már erről szó sem lehet.
Judit
Kedves Judit!
Való igaz, hogy egyre jobban elmagányosodnak az emberek a mai világban, és nem csak az idősek. Sajnos, nem tanulunk a szemünk láttára tönkrement életek százainak példájából, hanem újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, ugyanúgy.
Köszönöm a látogatásod.
Ida
Kedves Ida!
Nagyon megkapó történet. Akár valóságos is lehetne. Gratulálok.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
A történet valóságos, sajnos. Még kislányként követtem végig ezt a történetet, igaz, felnőttem, mikorra Dezső nénit utolérte a végzete. Igazi tragédia volt az ő sorsa.
Köszönöm, hogy ide is ellátogattál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Hát…, nem lettem vidámabb az írásodtól. Viszont a párhuzamot jól látom, még ha a téma nem is konkrétan ugyanaz. Sajnálom Dezső nénit. Az önfeláldozása emésztette fel. Viszont Lajos nálam, mind a hivatásában, mind fiúként is könnyűnek találtatott. Sajnos sok, ilyen sorsra jutott idős embert ismerek. Csak remélni merem, hogy én magam sosem járok így a gyerekeimmel. (El sem tudom képzelni.)
Az biztos, hogy remekül írsz. Teljesen át tudtam adni magam a történetnek. Köszönöm, hogy említetted, s így eljutottam ehhez a lélekbevájó íráshoz.
Szeretettel
Zoli
Kedves Zoli!
Vidámnak, valóban nem vidám, ezt az élet írta, én csak elmeséltem.
Emlékszem, zsenge felnőtt-koromban, amikor már nem ott éltem a faluban, a döbbenet erejével hatott rám Dezső néni végzete, amikor édesanyám elmesélte. Akkor megfogadtam, hogy soha nem teszek ilyet a szüleimmel…
Köszönöm, hogy olvastad és hozzászólást írtál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Szomorú történet, de lássuk be, általában ez a realitás. Sajnos.
Bizony, öreg fát átültetni nem szerencsés cselekedet, nem lehet a gyökerei sérülése nélkül.
Prince Nagymamájától jöttem Hozzád, s nem bántam meg!
Szeretettel: dodesz
Kedves dodesz!
Örülök, hogy jöttél, és nem bántad meg.
A realitások talajáról nézve, valóban sok-sok hasonló szomorú történetnek lehetünk szem- vagy fültanúi. Ez nem is lehet másként, ha 65 évnél húzzák meg a nyugdíjba vonulás határát.
Hiszen 60 év felett az embernek, már önmagával is elég baja van, hogyan tudna még, munka mellett, az idős szülőkről is gondoskodni? Tényleg szomorú… 🙁
Köszönöm, hogy olvastál és hozzászóltál.
Szeretettel
Ida
Írásod jó, Kedves Ida, mindig szeretem olvasni, mert általában az életből veszed, megtörtént eseteket olvashatunk Tőled. Az is igaz és sajnálatos, hogy öregségére így jár valaki. Azonban az is kitűnik, hogy eléggé összeférhetetlen lehetett, senkivel nem tudott szót érteni, a fiával sem. Persze, a fia is hibázott, hogy nem gondoskodott róla, mert ha az otthona elúszott, miből tudott volna tovább élni, ha nem maradt náluk. Persze, nehéz ilyen helyzeteket így vagy úgy elbírálni.
Mindenképpen nehéz az időskor, az emberek fáradtak, a sok bajuk miatt fájdalmaik vannak, legtöbben egyedül siránkoztak, s még jó, ha van hol siránkozzanak.
Szomorú történet, de ezt is szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm szépen, drága Kata, hogy olvastad.
Ez egy magányában megkeseredett öregasszony volt, nehéz ítéletet mondani felette. Fia viszont nagyon fiatalon távol került anyjától, talán már nem is kötötte hozzá semmi érzelmileg, csupán a felelősségtudat. Aztán nehezen viselte öreg édesanyja rögeszméit. Feltehetően ő maga úgy gondolta, megtett mindent, amit tehetett. Nehéz dolgok ezek.
Ölellek szeretettel
Ida