Pinceétterem, egy langyos koratavaszi este. Bágyadt világítás, félhomály mímel diszkrét atmoszférát. Modern zene lengedez, s most nem zavar, hogy testnélküli, és alkalmatlan mindenféle érzelem kiváltására. Sört iszom vodkával. Nem érdekel ezúttal, látnak-e így, mit szólnak, esetleg, hogy züllött alaknak tűnök. Jól esik. Egyébként sincs itt senki egyelőre. Vacsorát rendelek. Bisztró tál, mint mindig. Fáradtan bámészkodok, s a téglás falak félsötétjében hunyorogva, vaksin nézem az italkínálatot. Hiába, nincs ma már olcsó hely – állapítom meg sokadjára, de mielőtt továbbgondolnám, sietve, hanyagul kigombolt kabáttal érkezik Anikó. Összeér a szemünk. Egymásra mosolygunk, s az asztalhoz viharzik velem szembe. Kihúzza a széket, leül, fáradtan piheg, de megered a nyelve. Munkából rohant.
– Mit iszol? – kérdezem
– Pohár sör, Unicum.
– Nehéz nap?
Szeme karikás, de mosolyog, lassan kienged. Karjával átnyúl, s az asztalon pihentetett kezemen végigsimít.
– Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni. – kezdi – cég, magán és a gyerekek. Kutyafáradt vagyok.
Felállok, a pulthoz indulok, de a pincér elém siet, s így, menet közben rendelek.
– Pohár sör, plusz négy cent uncsi, és lesz egy korsó is még.
Udvariasan biccent, s gyors léptekkel a pult felé távozik. Visszaülök.
– Mára lazíts. – próbálom nyugtatni.
– Érzem, hogy vége van. – folytatja – Reménytelen. Egymás után állnak fel az emberek. Nem sokáig húzzuk már. A János is látja. Ma közölte velem, ha jobbat talál, megy. Beszélni fogok a Bélával, addig maradok, amíg János.
– Te tudod. Régóta mondom ezt, dönts végre. Állj le, lassíts!
– Jönni fog egy csaj, átveszi a HR-t, övé lesz a recruitment. Én csak a stratégiával akarok foglalkozni, a kettő együtt nem megy. Azt szeretném, hogy használják, amire képes vagyok, az interjúztatás többé nem fér bele. Az luxus. Különben megszakadok. A Béla is tudja.
– Sokszor beszéltünk már erről. Nem akarom elmondani a véleményem századjára. – vágom oda színlelt flegmasággal.
– Fontos nekem, hogy ne hagyjam ott csak úgy a céget. Jó a csapat, és olyan hatszáz ember munkájáért, sorsáért vagyok felelős. Rajtam is múlik, érted?
– Mit ad neked ez a cég? Megbecsül? Szerintem csak elvár. Kihasznál, aztán a szemétre dob. De senki más nem dönthet helyetted. Persze tudom, a pénz és a nemzetköziség. No meg a nyelvismeret kamatoztatása…..
– És ne felejtsd, a rengeteg belé fektetett munka. – érvel harciasan.
– Kiégsz így.
– Az biztos. Érzem.
A nagy fatányér észrevétlen kerül az asztalra annyira belemelegszünk, de végül vacsorázni kezdünk. Lassan, bizsergetőn jár át az ital. A hivatalnoki lét hétköznapi gondolat-pokla oldódik benne most kellemes-könnyűn. Hosszú percek múlnak néma falatozással, zsibbadozva, mire újra megszólal.
– Olyan méltatlan, ahogy élünk.
– Mire gondolsz? – kérdezem elkomorulva.
– Arra, hogy kilóg a belünk.
– Sajnos úgy tűnik, nincs más út egyelőre. Tudtuk, hogy ez ilyen lesz, „bélkilógós”.
– Nincs időnk semmire, egymásra se. – néz búsan.
– Itt a ma este, erre gondoljunk. – mondom csöndesen, és egy mosolyt erőltetek felé.
– Soványka néhány óra. De persze, örülök. – mosolyog ő is fáradtan.
– Induljunk lassan.
– Ja, idő van.
Nehezen bontunk asztalt. Túl kellemes volt egymással szemben így aléltan, hacsak félórára is. Pillanatok múltán lépcsőn loholunk felfelé, s az estbe kiérvén a sétálóutca csillogása köszönt. Finom, márciusi légáram legyint arcon. Fogom a kezét, szinte húzom. Alig van már időnk. El is késünk, bérletes helyünk, mire odaérünk foglalt, de a szolgálatkész személyzet pótszékeket hoz szélre. És kezdődik. Hosszú hullámos hajú zenész lép a zenekar elé. Kezében gitár, szemében tűz, lelkünkben lelkes, szelíd áhítat.
Ez tehát a kegyelem mára – fut át rajtam a gondolat. Zene, révület, egymás közelsége. Egyszerre mély, s pillanatnyi. Minden szürkeség feloldása, átmeneti színkavalkád, mely időparányokra másnak mutatja a hétköznapit. Latin dallamok, s a véráram széthordta, ellassult eufória okoz ünnepszagú látomást, nyugodt, mégis hevült pillanatokat. Éhes szemekkel, hangokra szomjazva ülünk. Elernyednek lázas gondolataink. Az izgalmas gitárfutamok katartikus erővel hatnak. Ujjongva bökdössük egymást. Régről ismert melódia ring, s a tenger türkíz-babéros szabadságát, sós selymét sodorja lágyan át a nagy koncerttermen. Söpör most minden hétköznapi apró autokráciát, gőgös akarnokságot. A közönség – látjuk – dél felől érkező érzelmek píneái közt andalog.
Anikó vállamra hajol. Tudom, felejt. Eloldja épp magáról a nap málhazsákját.
– Milyen ritka, hogy csak így lehetünk. – sóhajtja. Gyönyörű, érzed?
– A tengerhez kell mennünk nyáron. – ragad el a hév.
– Talán megoldható két éjszaka Fiumében. – mondja. Tudod, a monarchia hangulata, s persze a tenger. Majd megnézem a szállodai árakat.
– Délebbre is jó lenne. Persze nincs idő, s főleg nincs pénz. – józanodom kelletlenül.
A közönség, ezalatt fészkelődni kezd. Szünet kezdődik, kimegyünk. Cigarettára gyújtok, majd még egyre, s tovább beszélgetünk. Anikó szinte táncra perdül, olyan boldog. Gyermeki lelkesedéssel fordul felém, cigit kér bár nem dohányzik, oldottan ötletel, feledve mindent, mi aznap történt vele: a céget, a magánt, a félőrült rohanást, a matéria reménytelen szürkeségét.
És egyáltalán, nincs ma már szürkeség. Nincs most már délelőtt, s szítt-agyú délután. Katarzis van és élni akarás, újra. Magunkra találtunk. Együtt röpülünk. Kellene még valami ital – gondolom, s cinkos, bűntudatos hanglejtéssel ki is mondom.
– Odabent van büfé, ott biztosan kapsz. – mondja, s szemében látom: ért, ismer, szeret.
– Te, ……bármit?
– Én már nem kérek. Megyek vissza, majd gyere.
Fauré Pavane-ját játssza a zenekar, mire beesek. Gyorsan körbepillantok: mintha többen lennének. Mindenesetre örülök a percnek, a kövéren, gömbölyűen gomolygó zenének, Anikónak, s annak a vastag korty vodkának, melyet az imént hajtottam föl. Nem baj az alkohol, nem baj a cigaretta, ringatom gőgös, fatalista daccal hizlalt gondolataim, nem baj, hisz a pillanatot szolgálja, s a konok matériát fegyverezi le. Azt pedig le kell győzni. Lehetőleg minden nap. Különben vége, egyszer csak majd nem megy tovább. Mert pótolni kell azt, amit szigorú, fogvicsorító anyag-nappalok eltagadnak tőlünk. Pótolnunk kell belső zenénket. Anikót nézem, s tudom, töltekezik ő is.
A hullámos hajú gitáros most, mint karmester varázsol. Saját művet vezényel. A görög mitológiából merít. Egy-egy tétel után szóban egészíti ki, enyhén tört, de mindenképp szimpatikus magyarsággal zenébe öltött görögségét. Fiatalos mosollyal fogadja a hálás tapsorkánt.
– Micsoda élet. Szabad, alkotó. – súgom Anikónak.
– Érted, Drága? Erről beszélünk. Így érdemes, és csak így. Minden más önbecsapás. A cég, a hivatal,….. minden.
– És holnap kezdődik majd újra az egész,…… hiába tehát. Ez a pillanat is önbecsapás, nem? – nézek rá kérdőn, gondolataim mélyén keresgélve.
– Ez talán az egyetlen menekülés, lelkünk, szellemünk menthető, bármiben is vagyunk. Így,…. ebben az irányban, ebből merítve. És szigorúan csak ebből.
Időközben véget ért a koncert, és a "főhős" vastapstól ölelve, zilált hajjal távozik. Szedelőzködünk mi is. Hazaérve még visszahallgatjuk az előadott zenei darabok némelyikét. Beszélgetünk, s érzem, szűnik a varázs. Ködképpé válik a koncertterem, s a holnap gondja lassan ezer tompa alakot ölt ismét. Hiába tehát. Ő már alszik, én az ágy szélén ülve az órát nézem. Késő van. – fut át rajtam a fojtó felismerés. Talán túl késő…….
9 hozzászólás
Kedves Zsarátnok!
Fájdalmasan szép alkotást hoztál. Életszagú és, ahogyan a mű egésze, a lezárás is kegyetlenül realista. Elgondolkodtató.
Laca
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy újra erre jártál, olvastál és írtál.
Üdv: István
Kedves István!
Régen láttunk, de újra egy remekművet hoztál, életízűt… Ki ne ismerne magára abban, hogy minden nap ugyanaz… ismétlődik újra meg újra… előbb-utóbb kiég az ember és ráébred, hogy még nem is élt, arra nem volt idő. Elgondolkodtató. Szélmalomharc az életünk…
Az jutott most róla eszembe: "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!" Bár az most nem tudom, hogy kitől idéztem. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm neked, hogy remekműként értékelted az írásomat, s köszönöm, hogy újra, s mindig számíthatok jóindulatú hozzászólásaidra. Műveidet ismerve ez sokat számít nekem.
Üdv: István
nekem ez átjött!
tisztelettel: túlparti
Kedves túlparti!
Nagyon köszi!
Üdv: István
Kedves Zsarátnok
Régen láttalak itt.Elég realista írás szerintem.
Ági
Szia!
Nagyon tetszett az írásod. A mókuskerék – amiből nehéz kiszakadni, a belem kilóg szindróma- ismerős, és jól ábrázolod ezt. Üdv hundido
Sziasztok!
A probléma, melyet ábrázolni próbáltam túl általános és túl sokakat érint ahhoz, hogy írjunk néha róla. Köszönöm nektek, hogy együtt gondolkodtok velem.
Üdv: István