Egyszer volt, hol nem volt, lehet épp a te kertedben egy Rózsa. Magányos és büszke, mint a Szépség általában. Tövében éldegélt néhány földigiliszta, de velük nem törődött a rátarti virág.
Egyszer úgy tavasz tájt nem messze a Rózsától valami elkezdte emelgetni a földet. Napról napra igyekezett kunkori szárával, zöld leveleivel a napfényre. Alighogy kibújt a földből két húsos levélkéje, rögtön szóba elegyedett a Rózsával. A Rózsa pedig, bármennyire is rátarti volt, már olyan régóta élt magányosan, hogy csodák csodájára(ő maga lepődött meg ezen leginkább), válaszolt neki. A Napraforgó, mert ő volt a Rózsa mellett növekvő kis teremtmény, csodálta és érdekesnek találta a büszke növényt. Naphosszat elhallgatta, ahogy szépséges szájával történeteket mesél neki a nyárról, az őszről, a télről és a fagyról, és mindarról, amit még ő nem élt át rövid élete során. A Rózsa elégedett volt, és végre boldognak érezte magát. Hisz olyan régóta vágyott rá, hogy végre valaki csodálja, gyönyörködjön szirmai hamvasságában, bódító illatában! Tudta, hogy nemsokára az ő életében is beköszönt az ősz. (az alsó levelei már egy picit elkezdtek sárgulni, de ezt nem vallotta volna be még magának sem)
A Napraforgó, pedig készülődött. A két picike húsos levél először tenyérnyi nagyságúra nőtt, szára megvastagodott, majd a tetején megjelent egy busa gumó, amiből nemsokára szép, kerek, sárga szirmokkal övezett napraforgófej lett. Ahogy virágba szökkent, hirtelen mintha megváltozott volna. Már nem törődött annyit a Rózsával.
– Hello! – kiabálta reggelenként boldog mosollyal a képén a munkába induló varjaknak. Azok szárnyukat lengetve, kaján vigyorral a csőrük csücskében integettek vissza.
Hosszas eszmecseréket folytatott a különc Repkénnyel, kinek színes egyénisége elbűvölte, nem törődve, hogy ezzel szomorúságot okoz a Rózsának.
Kétségbeesetten igyekezett felhívni magára a Magyal figyelmét, aki a rendre ügyelt a kertben. Döntéseit alaposan megfontolva, minden lehetőséget átgondolva, ügyesen és tisztán tette a dolgát.
Néha igyekezett felkiabálni a Tölgynek, aki a kert uralkodója volt. Délcegen és megközelíthetetlenül trónolt a kert sarkában, nem nagyon törődve a csip- csup Napraforgókkal. Csak szolgája, Magyal szavára rezdült meg néha méltóságos koronájával.
A Rózsa bánatos volt és ismét magányos. Pedig mennyire boldog volt! Azt hitte, végre társra talált, akivel megoszthatja magányos gondolatait, aki gyönyörködik benne, akivel végre ő is törődhet, és kötődhet hozzá. Úgy gondolta, most már mindig kettesben maradnak, szeretetben, gyengéden figyelve egymásra, míg el nem jön a Tél.
Az a tudat, hogy valaki, kinek csodálata, szeretet sokat számított neki, egy harmadik személyt többre tart nála, kétségeket ébresztett saját értékével kapcsolatban.
– Hátha nem is olyan szép? – tépelődött magában.
– Az illatával lehet valami baj? – Hisz a méhecskék, kiket ugyan nem szívesen engedett magához, nem jelezték neki ezt.
– Talán a szirmai nem elég üdék? – Lopva végigpillantott magán, de mindent rendben talált.
Mi baj lehet vele, hogy Napraforgó már megint Repkénnyel sugdalódzik, jókat vihogva valami balga kis történeten?
A Rózsa úgy érezte, ezt csak azért teszik, hogy őt bosszantsák. Miért ad magából másoknak, miért nem figyel rá többé?
Eleinte megpróbálta halk szavakkal kérlelni a Napraforgót, reménykedve, hogy ismét a régi lesz köztük minden. Hisz szereti, és érzi, Napraforgó is szereti őt. Csak még annyira fiatal, annyira tapasztalatlan, még olyan rövid ideig élt, hogy nem ismeri, nem ismerheti a Törvényt, a Szerelem törvényét, melybe érces betűkkel e három szó van beleírva:
TÖRŐDÉS, KÖTŐDÉS, INTIMITÁS.
A Rózsa szomorú volt. Egyenként lehullatta szirmait a földre, és a lehullott szirmokon, mint könnycsepp, ült meg a reggeli harmat. Már nem tudott többé megszólalni.
A Napraforgó kétségbeesett. Fekete fejét lehajtotta, sárga szirmait picikére sodorta a bánat. Már neki sem volt kedve beszélgetni senkivel.
A táj őszbe csavarodott. A Tölgy egyenként hullatta fura fejű gyerekeit, a makkokat. Hideg szelek tépték a Magyal és a Repkény leveleit.
Egyik reggel egy sereg varjú érkezett a virágoskertbe. Éhesen vetették rá magukat a Napraforgóra. Tépték, cibálták testéből a zsíros magvakat, jóízűen csámcsogva rajta.
A Napraforgó némán és szomorúan tűrte. Végül is, mindig arra vágyott, hogy adjon valamit a többieknek. Most teljesült a kívánsága. Őt magát falták fel.
Boldog volt végre? Ki tudja.
5 hozzászólás
Nagyon kedves történet, élveztem az olvasást. Gratulálok, Bellamaria!
Üdv: Colhicum
köszönöm szépen. Ez más, mint amiről mostanában írok. De a meséket továbbra is szeretem és élvezettel olvasok másokat. 🙂
Szép és megrázó. Mint a tanmesékben megszokott, a tiédben is nagyon sok emberi vonatkozás lelhető fel. Gratulálok!
Ui: Ha nem haragszol meg érte, én elhagynám a gondolatjeleket ott, ahol a rózsa magában beszél, mert így párbeszédnek tűnik, pedig csak "monologizál".
🙂 Javítva (csak egy kicsit nehezen került vissza)
Kedves Bellamaria!
Tetszett a történet, amely remek példamese felnőtteknek s gyerekeknek egyaránt. Egyetérte Arannyal, nem kellenek azok a gondolatjelen, ha viszont kiteszed őket, akkor egyesszám elős személyben kellene fogalmaznod a rózsa gondolataiat: – Hátha nem is vagyok olyan szép? stb. "kinek csodálata, szeretet sokat…" itt lemaradt egy e betű a szeretete végéről. És a sugdalózik szerintem valójában sugdolózik… Ezt a pár apró hibát leszámítva igazán élvezetes olvasmány volt:)
Üdv: Borostyán