A hajnali derengésben alvónak tűnik a város.
Nincs lábnyom az éjszakai hóban.
Nincs hang, csak bakancsom nyikordul időnként.
A templom fényárban úszik, halkan mormolja imáját a tömeg. A jászolban fekvő kisdedet nézem, és nem jön ajkamra az ima.
A Gyermeket nézem, és gyermekre gondolok. A meg nem születettre, a korán érkezettre. Akit eltemettem, nem csak sírjába, hanem lelkem legmélyére. A lánykára, akit meg sem ölelhettem, mosolyát nem láttam.
A gyermekre, kiért majdnem az életemet adtam. A komoly feketére, a mosolygó szőkére.
Ha lehunyom a szemem, előtolakodik a kép: vidáman hancúrozó két férfi-kezdemény.
Az évek során megfordult a világ.
Ők hajolnak le hozzám, én kapaszkodok beléjük.
Nézem a jászolban az Urat.
Rám talál mégis az ima.
Halkan suttogom, csak ő hallja kérésem: tartsad meg őket még sokáig, Uram.
2 hozzászólás
Kedves Matyi!
Szívhez szóló írásod mélyen megérintett.
Szeretettel: Rozália
Szia!
Nagyon szép ez a hajnali áhitat.Nehéz a lelkem mert átéreztem a visszafordíthatatlant is amiről írták.Látod kegyes az Isten mégiscsak valóságos anya lehettél, nagy fiúkkal, a gyermekeiddel együtt élheted át az adventi várakozás boldog érzését.Írásodhoz gratulálok.
Szeretettel üdv:hova