Az éjszaka hirtelen szállt le a domboldalon megbúvó kicsinyke városkára. A holdat, mely oly fényesen ragyogott, mint hosszú hónapok, sőt talán évek óta sosem, sűrű felhők takarták el a kíváncsi tekintettek elől, mintha csak mások elől akarták volna elrejteni ezt a csodálatos látványt.
Valószínűleg az erdőben lopakodó csapat nem így gondolta. Megkönnyebbülten néztek fel az égre, és örömmel nyugtázták a felhők jótékony tevékenységét. Testüket vastag szövetből készült leplekbe tekerték, arcukat pedig álarc mögé rejtették, hogy senki se ismerhesse fel őket, ha a dolgok mégsem úgy sülnek el, ahogy eltervezték.
A csapatot a negyedikes Alex Flynn vezette a közeli diákszálló felé. A többiek bár különösebben nem kedvelték, de kénytelenek voltak benne megbízni, mert senki sem ismerte olyan jól a környéket, mint ő. Hiába, minden osztályt megismételt, kivéve a negyediket, mert azt idén kezdte el harmadszorra.
Rajta kívül mind elsősök voltak, akiket a folyosón szólítgatott le azzal az ürüggyel, hogy segítsen neki a többieket megviccelni. Persze valamelyest mindenki be volt avatva a dologba. Ki ebbe, ki abba. Az egyik felének azt mesélte be, hogy néhány társukat büntető feladatra fogják küldeni, erről ő majd gondoskodik, és mikor visszajönnek, ijesszék meg őket. Miközben a másik felét pedig pont az ottmaradottak megrémisztésére vette rá. És ahogy lenni szokott, senki sem árulta el, hogy mi is készül, nehogy egy ilyen menő srác bizalmát elveszítsék. Csak amikor elérkezett az akció időpontja, derült ki, hogy nem ők az egyedüli szerencsés kiválasztottak. Ennek ellenére még csak fel sem merült bárkiben is a visszakozás gondolata. Épp ellenkezőleg. Még nagyobb hévvel vetették bele magukat a feladatokba.
Ahogy egyre közelebb értek a céljukhoz, annál óvatosabban lépkedtek, nehogy lebukjanak. Hosszasan álltak a hálóterem ablakai előtt, gondosan elrejtőzve a bokrok köz, nehogy valaki észrevegye őket. Ahogy kialudtak a fények, elkezdtek lassan számolni. Egy, kettő, három… Egészen tízezerig, gondolván a nehezen elalvókra is.
A kulccsal, melyet a vacsora közben loptak el a takarítónőtől, pillanatok alatt bejutottak az épületbe. Lábujjhegyen indultak el társaik felé.
Csend volt, dermesztő csend. Ahogy elhaladtak egy-egy szoba előtt, csak az alvók békés, egyenletes horkolását hallották, aztán megint semmit. Egészen a tízedik ajtóig lopakodtak. Ott megálltak és megvárták, amíg mindenki lélekben felkészül az évszázad poénjára.
Amint beléptek az ajtón, hatalmas üvöltözés kerekedett. Percekig csak a sikolyokat lehetett hallani, míg végre valaki fel nem kapcsolta a villanyt. A teremben csuhába bújt szörnyek és ketchup-pal összekent gyerekek sikítottak a rémülettől. Csupán egy valaki nevetett. Alex, aki mondhatni igen csak jól mulatott a kollégisták gyávaságán.
A becsapottak megalázva feküdtek le aludni, hisz a felsőbb évesek figyelmeztették őket, hogy ne hallgassanak rá, ők mégis bedőltek neki.
Az éjszakát mindenki ébren, könnyeit nyelve töltötte, pusztán csak egy valaki aludta az igazak álmát. Ő azonban az első napsugarakkal nem kelt fel, mint a társai. Ott maradt a takaró alá bújva, arcán rémülettel, és többet nem dobbanó szívvel. De ez csak később, a boncolás után derült ki. Halálát egy ártatlan tréfa okozta.
7 hozzászólás
Szia!
A humor bizony komoly dolog. És veszélyes fegyver is. Jó történet. Tényleg tanulságos.
" … el a kíváncsi tekintettek elől, … "
Azt hiszem, egy felesleges "t" betű van itt.:-)))
A történetedben nagyon oda kell figyelni, hogy rájöjjön az olvasó, a két csapat külön van felkészítve, és összeeresztve, de azért a végére összeáll a kép.
Üdv.
Szia!
Élvezettel olvastam és láttam magam előtt saját ifjú koromat. de sajnos itt a vége elég lesulytó volt, nem erre számítottam. de így is jó, mert tanulságos történet is egyben.
barátsággal Panka!
Minden jó, ha a vége jó, de erre nem lehet rásütni a mondást, mivel lesújtó, szomorú vége lett a játéknak.
Szeretem a diákcsínyeket, valamikor én is benne voltam – bizonyos mértékig – a csínyekben. Mert meg kell előre gondolni, meddig mehetünk el.
Élvezettel olvastam végig az írásodat.
Üdv.
Szia!
Minden diák követ el csínyeket, de néha sajnos rosszul sülnek el. Ha egy kicsit alaposabban átgondolnák, elkerülhető lenne a tragédia.
Szeretettel: Rozália
Egyszer egy osztálykiránduláson a fiúkkal megvicceltük a szomszéd szobában lévő srácokat. Elég béna trükköket találtunk ki, de az egyik fiú nagyon bevette, hallottuk, hogy magyaráz a többieknek mindenféle ufo-s meg szellem történetről, amiről ő hallott, és iszonyú módon meg volt ijedve, mikor már sokadszorra vertük le a biztosítékot. Úgyhogy mi azért itt abbahagytuk, szegény így is nagyon félt.
Igen, az ember soha nem tudja hogy kinek mi a valódi félelme, mi az, ami akkora hatással lesz rá, amekkorát senki sem tervezett. Vigyázni kell, hogy egy csíny mindig csíny maradjon, és ne valami gonosz kiszúrás a másikkal.
Kedves Myrthil!
Nagyon jól megírt történet, és nagyon tanulságos is. Régen olvastalak már, hihetetlen, mennyit fejlődtél.
Kedves Artur, Panka, Kata, Rozália, Nincsennevem és Arany!
Nagyon köszönöm, hogy olvastattok és véleményeztettek, az pedig külön melegséggel tölti el a szívem, hogy tetszett is!
Arany, neked külön köszönöm a bókot!
Barátsággal:
Myrthil