X. fejezet
Bardó Levente
Bardó Levente százados aggodalommal figyelte a rádiót. Senki nem tudott semmit, mindenki csak összevissza beszélt. Valaki megtörte a közel száz éve fennálló békét. Szólt a titkosszolgálatnak, de ők is teljesen tanácstalanok voltak. Egyszer csak kiszűrt egy használhatóbb adást.
– Három ember tört ki a Városból. Két férfi, egy nő. Követem őket. – A százados azonnal a rádió után kapott.
– Fogja el és hozza be őket. – Adta ki szűkszavúan az utasítást. Most nyugtalanul ült székében, amikor a sátor vászonbejárata felnyílt. Egy közlegény lépett be rajta. Tisztelgett.
– Itt vannak a szökevények. – Ingerülten válaszolt.
– És mire vár? Hozza be őket. – A katona kiment, majd három fiatallal tért vissza. Tizenévesek voltak, a két fiú KT egyenruhában érkezett, míg a lányon a gazdagoknál megszokott civil ruházat erőteljesen szakadozott példánya. A százados nem értette a dolgot. Feltette az első kérdést, ami az eszébe jutotott.
– Kik vagytok? – Skull válaszolt.
– Jonatan Scurt, és Benita Hannover. – Beni közbe akart szólni, de Bardó félbeszakította.
– Frederik Scurt fia vagy? – A kérdés élesen csattant.
– Igen – Válaszolt Skull. A százados
– Hát akkor fiam megtetted azt, amire tucatnyi fejvadászunk nem volt képes. Nem ez a sors volt várható annak az embernek. Egy kölyök golyója.– Skull is elmosolyodott.
– Nem jó csalit választottak. – Beni dühöngve közbeszólt.
– Te rólam beszélsz. – Skull még mindig mosolygott.
– Hát nem egészen. Arról beszélek, ami után jött. És az nem te voltál. – Beni kérdő tekintet vágott, de Skull elhallgatta a kérdését. Nem szólalt meg. Ha százados észre is vette a közjátékot, nem szólt egy szót sem. Egyenlőre másra volt kíváncsi. Norton felé fordult.
– Te ki vagy?
– Hartszegi Benjámin. – A százados tekintete mindjárt más lett.
– Ismered apádat?
– Nem. Anyám azt mondta, hogy a Vadonba menekült a körözés elől még abban az időben, amikor nem voltak kiépítve a falak.
– Valóban. Hamarosan találkozhatsz vele. – Norton szeme felcsillant. Apja emléke tartotta fenn benne a hitet, hogy a Város körüli hatalmas levéltenger alatt emberek élnek. Homályosan még emlékezett még azokra az időkre, amikor az apja még köztük élt. De másra nem emlékezett, mint a hatalmas nyomortelepekre, és a városok felosztottságára. Emlékeiben élt még nagyapja is. Egy külvárosi házban laktak. Odáig nem jutottak el a belsőbb kerületek zavargásai, csak a füstöt lehetett látni nap mint nap. Nagyapja sokat beszélt neki egy azelőtti világról, amelyben az emberek szabadon élhettek. Nem volt kijárási tilalom, háború, az emberek még abba is beleszólhattak, ki legyen az ország vezetője. Mert akkor még országok is léteztek. Bár ezt nem értette pontosan. Egyetlen kérdés jutott az eszébe.
– Itt van? – A százados megint felnevetett.
– Hamarosan itt lesz. A felvidéki légióban van. Az egész hadosztályt iderendelte a vezérkar. Jó barátom. Sokat beszélt rólad. Sajnálta, hogy nem láthatott több, mint tíz éve, de nem merte megkockáztatni, hogy betörjön a városokba, mert tíz év után még mindig a körözési listák élén volt. – Ezzel le is zárta a beszélgetést. Ismét Skullék felé fordította a figyelmét. – Mihez akartok kezdeni most?
– Valószínűleg beállunk maguk közé. Amikor kijöttünk, nem tudtunk a Vadonról, a környező városokba készültünk. – A századosnak tetszett a fiú stílusa.
– Csatlakozhatsz hozzánk. Azt hiszem nemsokára kisebb bajunk is nagyobb lesz annál, hogy ki honnan származik, vagy kik voltak a szülei. Ha sikerült átjutnod két falon, azt hiszem érsz annyit, mint bármelyik harcosom.
– Köszönjük. – Mosolyodott el, és felköhögött. Percekig fuldokolt. A tábori felcserért kiáltottak, de ő makacsul tiltakozott. Végül abbahagyta a köhögést és kiegyenesedett. – Nincs szükségem semmilyen orvosra. Eltaláltak, de a mellény megvédett. Semmilyen komolyabb sérülésem nincsen. Kicsit talán megnyomódott a mellkasom. – Mikor az utolsó szót kimondta, megint elkezdett köhögni, majd elájult.
Beni már beszéd közben is figyelte a fiút, hogy hogyan szedi a levegőt, és tudta, valami nem volt rendjén. Valami felrémlett neki az iskolából. Elsősegély órán beszéltek neki ilyenről. Valamilyen törés. Nem emlékezett. Iszonyatosan megrémült, amikor látta a fiút köhögni. Az az embert, akit eddig úgy ismert, hogy talán a világ legszívósabb embere, most legyengülve rázkódott mellette. Szánalmas volt látni, ahogy megpróbálta védeni büszkeségét elhaló hangon, majd összecsuklott. Beni letérdelt mellé. Nem látott, nem hallott, csak homályosan érzékelte, hogy Norton beszél a hadnaggyal, majd az parancsokat osztogat. Végig az zakatolt a fejében: „Te nem halhatsz meg! Te nem halhatsz meg!”. Óráknak tűntek a percek, amikor belépett az orvos és elvitték. Beni ment velük, de a műtősátor előtt megkérték, hogy ne lépjen be. Leült a földre. Norton eltűnt. Iszonyatosan lassan teltek a percek, órák. Hajnalodott. Majd felkelt a nap Ennek a századnak a táborhelye keletre nézett. Önmaga nyugtatásaképpen nézte a napfelkeltét. Szerette ezt a látványt, de most nem számított rá, hogy megnyugtatja. Azonban amit látott, az túltett minden emlékén. Nem látott még soha életében ilyen tiszta levegőt, és ahogy a nap feljött valahogy saját fényében pompázott, nem torzították el a város szürke ködei. Egy pár percre lekötötte a figyelmét, majd ismét a sátorra koncentrált. Oldalt ült le a bejárat mellett. Ekkor egy fiatal műtősfiú lépett ki nagy lavórral a kezében. Ledobta kesztyűjét, majd elkezdte lemosni magáról a vért. Kicsit körülnézett és meglátta Benit. Mosolyogva kérdezte.
– Új vagy itt?
– Igen. – Válaszolta csendesen.
– Hát akkor meg kell ismerned engem. Felicián vagyok, de mindenki csak Pelikánnak hív, annyit beszélek. Jaj. Majd elfelejtkeztem az illemről. Téged hogy hívnak? – A lánynak kezdett elege lenni a szóáradatból, de válaszolt.
– Beni vagyok. – A fiú nem hagyta abba a beszédet.
– Szép név. No látod teneked ilyen jó hangzású neved van, nekem meg ilyen hülye. Nem is hinnéd mennyi bajom van vele. De most volt mással is bajom. Ez az ember akit behoztak, hát szupermen. Három törött bordával és repedt szegycsonttal legyalogolt tizenöt kilométert a város határától. A tüdeje szerencsére nem sérült meg, csak a bordái szorították. Mázlija volt. Azért szép teljesítmény, ahhoz képest, hogy csak egy városi suttyó. Megnéztem volna, ha bármelyikünk utánacsinálja. – Beninek most lett elege. Kikelve magából rákiáltott a fiúra.
– Ne azt mond, mi volt vele, azt én is tudom, azt mond, most hogy van. – A műtős megütközött a hangnemen és a kérdésen is, de egy pillanatra megrémítette a lány dühe.
– Jól van. Kutya baja. Kell egy, talán két hetet pihennie, de rendbe jön. Hihetetlen erős a fiú. Láttam, az oldalán három golyónyom is volt. A karján egy vart seb. Fantasztikus, hogy ennyi után még valaki életben van, pedig még annyi idős sincs, mint én. – A lány megint félbeszakította.
– Be lehet menni hozzá.
– Természetesen. Vigyázz, az orvosok előtt ne legyél olyan feltűnő. Próbálj meg olyan lenni, mint a macska. Gyors és hangtalan. Ha már mellette vagy, nem küldenek el. – A lány nem várta meg a mondat végét, bement. Felicián egyszer csak hallgatóság nélkül maradt, és megállt. Nagyot sóhajtott, majd elkezdett magában monologizálni. Beni gyorsan mozgott a vászontengerben. Mindenhol leválasztott blokkok voltak, de mind üres. Talált egy irodát is, de továbbment. Ez most nem érdekelte. A következő már egy műtő volt. Üresen. A második is, majd végül a harmadikban megtalálta, akit keresett. Skull feküdt az asztalon. Mélyen aludt. Egy ápoló tett, vett körülötte. Mellkasán fehér kötés. Csöndesen odament és a fiú fölé hajolt. Az ápoló észrevette, ránézett, majd kérdés nélkül kiment. Skull álmában mosolygott. Beni megfogta a kezét. Hideg volt, de nem halott. Aludt a mesterséges altató zaklatott álmaiban. Bejött egy orvos. Kiparancsolta a helyiségből. Kiment. Valamennyire megnyugodott. Norton jött szembe vele. Mosolygott. Nagyon vidám volt.
– Na, hogy van a mi nagy betegünk? – Kérdezte a lánytól.
– Alszik. Megműtötték. Felépül. – Norton nem csodálkozott.
– A Nagy Skullt nem lehet megölni holmi közkatonának. Aki kárt tehet benne, annak minimum tábornoknak kell lennie. – Úgy látszott, őt nem érintette meg a probléma. Beninek emlékeztetnie kellett magát, hogy a fiú is a külváros forgatagából érkezett, ahol mindennapos a halál látványa. És Norton csak nemrég csapódott hozzájuk. Csak hírből ismerte Skullt. Nem szenvedte volna különösebben a halálát sem. Egy élő legendával több, vagy kevesebb. Neki ennyit jelentett volna. – Kijelöltek egy sátrat nekünk. Ott van hátul. – Mutatott egy ponyvára a többi között.
– Melyik? – Kérdezte Beni. Norton megcsóválta a fejét.
– Gyere utánam! – Mondta a lánynak és elindult. Egy takaros kis négyszemélyes sátrat kaptak. Váltás ruhát és takarókat. Beni lefeküdt az egyik takaróra. Percek múlva aludt is. Nagyon fáradt volt. A napokon keresztüli szüntelen bujkálás, menetelés kifárasztotta. Norton apró táborhelyén nem tudta kipihenni magát.
5 hozzászólás
Azért remélem, nem esett komolyabb baja Skullnak! Erős fickó! :)Kivi vagyok, mi jön ezután, már várom. 🙂
Komoly baja? Hát ő a főszereplő nem? Ám én nem amerikai stylú happy andes történeteket írtam. Még meg is halhat. Na annyit megsgok, nem hal meg még a tizenhatodik fejezetben is életben van. Szerintem még ma, vagy legkésőbb holnap felrakok még egy fejezetet…
A 16.-ban még él?…Miért, a többiben nem? Josééé! Nem játszunk az olvasó idegeivel! Na jó..nem mintha én nem azt csinálnám, de akkor is! 🙂
Nem tudom meddig fog élni. A 16-dikig még él, addig van kész… Én is azért írom a történeteimet,hogy megtudjam a végüket.:)
Mindenesetre a XI-diket feltettem, abban kiderül, mi lett a ennek a balesetnek az eredménye.
🙂
Kiderül? Akkor megyek megnézem.:) Továbbra is tetszik a történet.