Kiégetten elvergődtünk egy rossz holnaputánig,
még ha közben le is jártuk mindkét lábunk bokáig,
aztán mikor megérkeztünk: itt vagyunk,
magunk mögött tudjuk jól, hogy mit hagyunk,
emlékezünk minden cseppre, búra és az örömre,
a beszakadt s tövig vásott húsz meggyötört körömre
reméljük, lesz gyógyír és enyhet adó flastrom
hogy itt van az út végén a rég vágyott klastrom,
ahol békén és nyugodtan megülhetünk végtére,
benézhetünk önmagunkba s nem csak mások képébe,
kitudni hogy ő most éppen mit akar,
kimondjuk, vagy ne mondjuk ki, mi a baj
azzal, amit élethosszig jól-rosszul megcsináltunk,
és az első rosszallásig melldöngetve kiálltunk
ellene vagy mellette, ahogy szívünk súgta,
amíg el nem indított ez utolsó útra.