Talpam alatt ropognak az őszi levelek,
Miközben nevetek.
Rajtad, Rajta, magamon.
S közben halkan, sanzonom dúdolom.
Nem ér el a szerelem,
Távol álljon tőlem.
Valahogy nem érzem,
Hogy kell valaki nekem.
Valamit lehet, hogy tönkre tettek bennem,
De nem fáj, hogy csak magamnak suttogom,
Éjjel, bánatom, hogy fáj az oltalom.
S elkerül az álom.
Igaz, néha kellene valaki,
Kit ölelni jó.
S ki ha hozzám szól, szava, bátorító.
De elviselem, nem súlyt a múlt bánata,
Néha ugyan megfogja kezem, s Ő kísér haza.
De az ajtóban búcsúzom tőle,
Mert házam, a magány s a nyugalom szigete.
4 hozzászólás
Abban lehet igazság, hogy a magány a nyugalom szigete. Szép kifejezés ez. Versed is nyugalmat áraszt, bár ott van, hogy "Igaz, néha…" és ez így természetes.
Köszönöm, hogy olvashattam.
szeretettel-panka
A versed tetszik. Még ha egy-két ellentmondást bele is csempésztél. Magányosság érzetét kelti bennem az írásod. Nem mernék megesküdni, hogy nem csak önáltatás. Valaki mindig kell a nyugalom szigetére.
(némi vessző probléma van a versedben, szerintem legalábbis)
Üdv
Zoli
Soraidat olvasva, kicseng belőle – még ha sétád "közben halkan, sanzonod dúdolod is" – magányosságod.
Bizakodjál, mert sosem tudhatod, mikor jelenik meg előtted az igazi nagy Ő, s majd vigyázz rá, hogy kapcsolatod tartós legyen. Kívánom, hogy megtaláld az Igazit, s többé ne kelljen szomorú hangzású verseket írnod.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Én nem érzem szomorúnak ezt a verset, az egyedüllétet is lehet élvezni, ahogy látom a nyugalom szigete az otthonod, ez igazán szép.
Delory