Végtelenből végtelenbe,
el nem apadóan
domb tövében hömpölyög a
széles emberfolyam.
Fiatalok és öregek,
borúsak, vidámak:
éltetői s elbukói
az örök világnak.
Arcát keresi mindegyik,
tömeg fölé – szárnyát,
s milliók közt az egyetlent:
keresi a párját.
Kihajt bennük, növekedik,
vet az idő s arat.
Megszólal egy hang felülről:
„Csak a díszlet marad.”
1 hozzászólás
Szia Balázs!
Többször el kellett olvasnom, hogy igazán megértsem, de épp ettől jó egy vers – az már régen rossz lenne, ha olyan egyszerű lenne, hogy még gondolkodni sem kéne a sorokon. Nagyon, nagyon megfogtak a gondolataid, főleg az utolsó versszak első két sora. Remélem olvasta az a bizonyos álmodó.
Gratulál:
Réka