Sok millió év előtt,
Mikor ember nem volt, se Föld,
Élt egy bús, magányos lény,
A mély űrnek peremén.
E lény neve Jahve volt,
Egyfolytában robotolt,
Hisz ez egy munkájának élt,
A mély űrnek peremén.
E munkája nem volt más,
Mi éjét tette s napját,
Semmit tölteni örökké,
A mély űrnek peremén.
Tölteni bolygókkal,
S holdakkal meg Napokkal,
Hogy aztán mindet elérje a vég,
A mély űrnek peremén.
A Földön dolgozott,
Szeme fáradtságtól kopogott,
Hisz eltelt hat nap és öt éj,
A szép Földnek felszínén.
Hat napja alkotott,
Földeket meg állatot,
Mert anyag mellett élet is szükség,
A szép Földnek felszínén.
De e mesét ismered,
Mióta Az írás létezik, mi Szent,
De vége fals, a valót mesélem én,
A szép Földnek felszínén.
Isten dolgát végezte,
S felhőkből szemlélte,
De komorság szökött belé,
A szép Földnek felszínén.
El kell majd pusztítani,
Örökké nem tarthat semmi,
Itt is él eme ősi törvény,
A szép Földnek felszínén.
Nem tudta, hogy mit tegyen,
Betartson vagy megszegjen,
Csak ült gondolatai mélyén,
A szép Földnek felszínén.
Végül megjött az ötlet,
S megteremtette az embert,
Kik helyette beteljesítik a célt,
A szép Földnek felszínén.
Jahve boldogan elment,
De többé nem teremtett
Bolygót, mi mint a Föld oly szép,
A mély űrnek peremén.
2 hozzászólás
Tetszik a versed. Szinte észrevétlenül csempészed bele a végbe a tanulságot.
Köszönöm. Örülök, h tetszik. És annak is örülök, h sikerült észrevétlenül belecsempésznem a tanúlságot. De azért remélem nincs igazam. Habár ha mégis, nekem úgy tűnik jól végezzük a dolgunkat…