Múló ásó-csörrenés a csönd,
sírdombon túl dobbanó viszlát,
öreg varjú köröz odafönt,
lenézve hallgatja az imát.
Keserves tőled a búcsúzás,
annyiszor súgtad, szívembe látsz.
nyakamon lüktet millió perc,
az emlék, hogy boldogan nevetsz,
A tavasz égi rokkáján szőtt,
szikrázó fonál a kelő nap,
föntről aranyszilánkokat önt,
majd hosszú pilláimra tapad.
A ősi temető már nyugodt,
zöld takarója alatt szunnyad,
a körforgás örökkön-örök,
feledjük el végre a múltat.
Semmit sem ért a mélységes gyász,
a volt-nincs valóságarcán a
ránc, harsogó zöld a koszorú,
a virág csak másolat, sosem
porladó műanyag áldozat.
7 hozzászólás
Lenyűgöző a versed. Szeretettel gratulálok!
Selanne
Köszönöm Selanne! ?)
Szeretettel.boszi
Kedves Boszika!
Mélységesen megérintet a versed. Hálás vagyok neked, hogy megírtad.
Ági
Köszönöm, kedves Vagy Ági! 🙂
szeretettel.Erika
Igazán "fogott" versed kedves Boszika !
Örülök, hogy benéztem ide.
Üdv.: Susanne
Köszönöm Suzanne!
üdv.Erika
Kedves Boszika. Nemrég veszítettem el öt, aki sok sok éven át mindenben a társam volt. A temetőben csak a dermedt, rideg követ láthatom. Tudom, Ő Istennél van, de nekem még maradnom kell. Megérintett a versed. Sándor Gyula