Édesek…
Ötvenévesen én
még gyermek voltam,
ki mikor hazament,
anyám remegő hangon kérdezte:
– kislányom, mit főzzek neked?
Körbeugrált a két szülém,
– a gyerek hazaérkezett!
Mindég’ vittem magammal
a sors által terhelt életem.
Ötvenévesen ragyogott
a csillagos ég,
a nap is szépen sütött,
s a virágok hajbókoltak,
mikor meglátogattam
a két szülőt.
Elmondtam nékik életem,
meséltem a magas
törlesztő részletem,
s a munkahelyi rágalom,
hogy a munkám
elhanyagolom.
Meséltem a jutalmam,
mit kiérdemeltem,
sok-sok éjszakai
munka okán,
és a gyerekről,
ki anyját alig látja,
mert az élet lassan felőröl.
Nem könnyű magam,
a szenes kupa is nehéz,
a favágás kikészíti kezem,
… de kötnek az emlékek.
Hajnalban kelek,
lótok-futok,
hogy minden meglegyen:
kenyér az asztalon,
tiszta ruha és az iskola,
s a táska is tele legyen.
Az élet meg lassan elszáll,
nem könnyű az életem…
A panaszáradat, ami elhangzik,
megviseli a két szülém,
s észre se veszem,
hogy az ő életük
se finom vajas kenyér.
Kopott a kötény,
szakadt a papucs
ami a lábukon virít,
az asztalon a kenyér is száraz…
De rántott-húst
pakol elém a két szülém,
ha én hazamegyek.