Mélyet szippantok
hajkoronád virágjaiból,
nyakas törzséről
szívom magamba
mézízű nektárodat,
s vörös ajkaidról
csókolom le
érett gyümölcsödet.
Arcod barázdáit
mosolyod boronálja el,
sóhajtásodra aranykalászok
hajolnak földig,
szemeidet kölcsönkérte
a tavaszi Nap,
fényedben fürdőzöm
boldogság rózsaszín
felhőjén.
S ha majd redőny mögött
pihen meg hajnalig,
hadd vessek ágyat
szívem kamráiban,
párnát gyúrok
meztelen vállamból,
s takaróként
két karom átkarol…
Sosem voltál közel,
de nem is oly messze,
most mégis…
Távolodsz.
10 hozzászólás
Nagyon szép ritmusa van ennek a versednek (is). 🙂
Az első és az utolsó sor érdekes, és a cím…
Éjjel közelítesz, nappal távolodsz? Nekem ezt is jelenti, jelentheti.
Gyönyörű!
Köszönöm, Daniella! Igen, valami hasonló a "jelentése". Az ellentétekre próbáltam alapozni, a napszakokra, a közelítésre-távolodásra, a bús-boldogságos szerelmet próbáltam kibontakoztatni benne, a vágyak és a valóság ellentétét… valami ilyesmiket. :))
Szia Csaba! 🙂
Ezt jól összehoztad! Fókuszáltam, csak úgy peregnek a képek a közeledéstől a távolodásig, nőnek és csökkennek a képpontok.
Egy helyen akadtam meg: "két karom átkarol". Szerintem itt lehetne finomítani, mindazonáltal nagyon tetszik a vers, szerintem csak úgy kiszakadt belőled, s jól tetted! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, Kankalin! Igen, valóban csak úgy kiszakadt… és milyen jól látod! Kar, ami átkarol… banálisabbat ki sem találhattam volna. 😀
🙂 A banális dolgok kellenek. 🙂
Az alma, körte banális,
nem baj, kell a banán is.
Csaba, filóztam, hogy milyen okosságot írhatnék, de a világon semmi nem jut a eszembe, csak az, hogy tetszik amit írtál.
Szusi, én is filóztam, mit is válaszolhatnék kommentedre, de csak az jutott eszembe, hogy köszönöm. 😀
Szép érzések szólalnak…
Gratulálok, Judit
Köszönöm, Judit!