[szívem éjféli diavetítései
esnek ki az ablakon
ónos eső kopog, egy dobbanás
a testemben íztelen hajnalok]
csendesen nevetünk szavainkon
a csillagokon tálalva esszük
pezsgővel lelocsolt köpet az élet
csak azt sajnálod, mikor nem
emlékszel a kérdésekre
amiket magadnak akartál feltenni
de aztán még sem – és lefekszel
álmodni nem ér
senki sem elég bátor egy napfelkelte
színészhez mérve halványak a kérdőjelek
a mosogatás-száradt kezek talán
a szemek elé vannak téve
járni mindig nehéz volt, szólni
mindig nehezebb
mint képekben megmutatni és átadni
kinyitott ablakon tör be a kettévágott világ
egyéni létezés-e az oxigén szívás
meggyújtani ki fogja a testetlen cigarettát?
[nincs hiba, nincs hiba]
csak errort nyomtató test-lélek – =ember?
t’án látjátok feleim okostelefonotokkal
miként kell a pocsolyák felett áthajolni
nappal beletaposni egymás-saját képébe
a következő szó többet ér minden szónál
tejfehér ködben avasodó lélegzetek
volnának-e kedveseink mi magunk
s énekelnénk himnuszokat vért folyatva
szívünkben
a bakelitlemezekből, könyvekből
magadból kivágott szavak terhelik a rendszert
megtelt a memória
lélek-USB kábel kellene egy másik lélegező
géphez (=ember?)
[diavetítések a kilencvenes évekből
törtszámokba veszett érintések
zárja a sorsot a leállítás gomb]