Ma, ha az éj elnyeli a sápadt Holdat,
a hajnal fáradtszürke, rút és esélytelen,
s csak távolról pislákoló fény a holnap –
elbotlom olykor még rossz ízű emlékeken.
Mert voltam mélyen, mint beomlott, régi sír,
és álltam magam rakta, nyirkos falak között.
Kertemben csak bogáncs termett, nem gólyahír,
s lépteim alól kifordultak a földrögök.
A reggelek mégis életre leheltek,
pedig nem ébredt mellettem se hit, se remény.
S ha azok az idők ma szívemre vernek,
még megbillenek nyugalmam keskeny peremén.
8 hozzászólás
Csodálatos vers. A hasonlat, amit végigvezetsz az egészen, nagyon megkapó. Gratulálok, nagyon tetszik.
üdv, banyamacs
Köszönöm szépen, nagyon örülök a véleményednek 🙂 Neti
Kedves Netelka!
Nagyon szép, szomorkás ez az őszi versed!
Üdv: w.
Kellemes hangulatú, és magával ragadó a versed.
Gratulálok hozzá: A.
Szia Neti!
Azt, hogy jó, már le sem írom (dehogynem!), de ez a bogáncs-gondolat nagyon jó! Egyszer gyerekkoromban a hajamba csimpaszkodtak bogáncsgolyók és kényszerfodrászat lett belőle. De Te ne vágd le magadról az emlékeket, hiszen ezekből születnek az ilyen csodás verseid 🙂
Hanga
Mindhármotoknak nagyon köszönöm 🙂 Neti
Tényleg nagyon jó! 🙂
Köszönöm szépen 🙂