Fekete szemek bámultak
kifelé a halottasház
tolóajtaján,
igyekezve annak
hangot adni, hogy ők
bizony még – akármilyen
nehéz is elhinni –
élnek és méltatlanul
kerültek oda, ahová…
De a boncmesterek túl elfoglaltak voltak,
hogy észrevegyék, percenként jött egy-egy újabb páciens,
így a szemek még mindig csak mereven bámulnak kifelé…
4 hozzászólás
Szia Balázs!
Ez hátborzongató, még belegondolni is…valaki magához tér ott…vagy csak egy utolsó gondolat…utolsó vágy…az élethez való ragaszkodás…
Furca megrímesítése a vágynak ez a vers… Vágy az életre, a fényre, arra, hogy észrevegyenek…és mégis, mindenki elsuhan feletted… És a fekete szemek bámulnak kifele, a világra, amit soha nem érhetnek el…Arturnak van igaza, hátborzongató. És zseniális.
Ez tetszik, bár nem olyan értelemben, hogy én is szeretnék onnan kifele bámulni.
Az biztos, hogy engem is átjárt a hideg….nagyon jól megírtad ezt a jelenetet, a hosszabodó sorok is zakalatóbbá váltak. Az, hogy a vége is lezáratlan maradt, méginkább növelte az ember kétségbeesését. Titkon reménykedek hogy ilyen nem fordulhat elő…..de ez csak önámítás. Remek írás!
H.