A napfény egyre tompább körökben
omlik a földre; bizony elszökken
a nyár, és minden reménye kókadt…
A park, hol utad naponta róttad,
sárgába öltözik meg vörösbe,
az ősz fogad most minket örökbe…
A nyár imént még kezünket fogta,
de az elmúlás, hatalmas rosta,
megpróbál szigorúan, keményen,
hogy tudunk-e élni gyenge fényben…
Most álmos a mező és minden kert,
a nyár ellen immár az ősz nyer pert…
12 hozzászólás
Szia Klára! Szellemes, jól pergő sorok mutatják meg itt ebben a versben, hogy mostantól bizony meg kell tudnunk élni a "gyenge fényben" . Tetszett! Üdvözlettel: én
Köszönöm szépen, Bödön 🙂
Üdv: Klári
Mennyire így van. Sajnos idén túl korán nyert pert az ősz.
Ez is egy kis remekmű!
Szeretettel!
Ida
Bizony, így van… Köszönöm szépen itt jártad:)
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Valószínűleg az ősznek jobb ügyvédje volt! 🙂
Szépen kivitelezett vers, ragyogó rímekkel, figyelmet fenntartó áthajló sorokkal.
Szeretettel: dodesz
Szerintem is…:) Az ügyvédek már ilyenek… Egyébként meg kösz! 🙂
Szeretetettel:Klári
Egyébként az a gyönyörű cica a öledben még megvan?
Sajnos, Olivér már nagyon régóta az örök vadászmezőkön egerészik. 🙁
Szegény gyönyörű cica… Az én Misum is ott van vele, meg még nagyon sok cicám… Hiszem, hogy ők is tovább élnek valahol…
Bizonyára így van. 🙂
Elragadó, nagyon szép vers.
deb
Köszönöm szépen, Deb!
Klári