Ha eltörhetném én eltörném a szárnyad
Hogy velem maradj és ne repítsen vágyad
Fájdalmadat sikoltva űzném
És egy penge élre tűzném.
Átölelnélek, hogy űzzem fájdalmadat
Az érzés pedig újra hozzám ragad.
Fekete tollak húznának vissza
S az ég megint tiszta
Itt vagy és már nem is mész el
Titokban az égre nézel
De maradsz, maradsz mert ide köt minden
Csak egy emlék tükröződik a ködben.
És mégse, mégse vagy itt
Elrepültél és itt hagytál mindenkit.
Tétován várok mindig felnézve
De te nem tűnsz fel a messzeségbe
Elmentél és itt hagytál a sötét mélybe
Nem jössz vissza ott maradsz a fénybe.
Mégis várok az eget nézve
Várom hogy vissza jössz a sötétségbe…
5 hozzászólás
🙂 Nagyon jó! 🙂 Lehet, hogy klisé ezt mondani, de hirtelen ez jött! 🙂 Már a címe megfogott, ahogy megláttam, és jól éreztem, hogy ezt a verset el kell olvasnom! 🙂 Csak gratulálni tudok! 🙂
Üdv,
Klári
Jujj, nagyon örülök! Féltem hogy senkinek se tetszik. Szóval nagyon-nagyon köszi!
Ha esetleg senki nem reagál arra, mait feltöltesz se érezd úgy, hogy nem jó, amit írtál! 🙂 Én is átéltem már ezt, de az nem jelent semmit! 🙂
Csak írj tovább! 🙂
Ez fantasztikus! 🙂 teljes mértékben ismerős, és annyira érzékletes, hogy illusztráció ötletek is megjelentek a fejemben….
Még sok ilyet! 🙂
Üdv, Akiko
Kedves Noir!
Tetszik a nőies düh a versedben és az érzelmek ahogy írsz róluk. Szép. Nekem tetszik.
Üdv: Ági