Háború dúlt ősi földön,
Háború, mi gyilkol,
Tudja az ég, kiket ölt még,
Tudja az ég, ki holt…
Élettelen kezeim közt
Élettelen tested:
Így néz ránk most ezer csillag,
Így sirat az este.
Hol sötét vérünk egybefolyt,
Hol gyilkos csók fogan,
Már nem születik vallomás,
Már nem mondd el sokat.
De most hideg, mi egykor ég,
De most jég, mi tűz volt,
Nem néz ránk senki irigylőn,
Nem néz ránk, csak a Hold.
Elszállt édes mosolyod is,
Elszállt minden élet,
Csak a halál néma hangja,
Csak a vég, mi éget.
Most velem együtt néz a Hold,
Most velem együtt sír,
Így éget az ezüst fénye,
Így ás véres sírt.
Angyal lelked épp fent lebeg,
Angyal szárnyon mennybe,
Pokolba za én szívem száll, S
Pokolian szenved…
Mi életünkben álomkép,
Mi holtunkban remény,
Az holtunk után szenvedés,
Azt leírni is kevés.
Megbűnhődtem a tetteim,
Megbűnödök okkal,
Én nem feledek földi kínt:
Én szeretni foglak.
1 hozzászólás
Kedves Falniria!
Egy igen ígéretes életmű érdekes, jól sikerült darabját olvashattam el.
Bár vannak benne kisebb hibák, ennek ellenére nagyon meggyőző írás.
Tetszik, ahogy érzéseket ábrázolsz.
Ötös.
Üdv.:Tamás