Itt ülök a világ tetején
és éppen kedves, Téged nézlek!
Neked integetek tünemény!
Látod? Nézz fel, ide, rám, kérlek!
Nézem az úszó fellegeket
itt sápadt, amott korom színű.
Hopp, most éppen itt lebegett el,
pont előttem egy tengerszínű!
Most titeket nézlek bükkösök,
meredek kőtengerek, bércek,
simítjátok lelkem…Repülök,
hozzátok szállok végtelenek!
Lám, már köd borult az oromra,
orrom hegyéig se látok el!
Most ráült a gondolatomra,
bilincsként szorít, nem ereszt el.
Mi lehet a mennyben s azon túl?
Lesz ott ki számomra ismerős?
Elmém bolyong, ezer tézis dúl
benne, vágyam kóbor….eszelős…
Itt ülök a világ tetején
és éppen kedves, Téged nézlek!
Lelkem dalol álmok mezején,
szívemben lüktetnek a fények!
2 hozzászólás
Nagyon szép vers, és nem csak a megszólítása miatt beszippantó. Ütős a cím, a képek, a szuggesztív hangszerelés, megszólítás. Bár a kedvest nézed, de mégis a felhőket és a tájakat adod vissza, talán a szemed tükrözteti?:) Szépen játszol velük, ill. a szavaikkal. A versnek van íve, történetisége, változékony hangulata, ennyiben tökéletes harmónában a táj, a természet és az alkotó.
grat: Grey
Kedves Gergely! Hú, de szépen elemezted a versemet! Nagyon köszönöm neked!!! 🙂 Nagy örömet szereztél vele!!!! 🙂