J. W. von Goethe: Találkozás és búcsú

Willkommen und Abschied

Es schlug mein Herz, geschwind zu Pferde!
Es war getan fast eh gedacht.
Der Abend wiegte schon die Erde,
Und an den Bergen hing die Nacht;
Schon stand im Nebelkleid die Eiche,
Ein aufgetürmter Riese, da,
Wo Finsternis aus dem Gesträuche
Mit hundert schwarzen Augen sah.

Der Mond von einem Wolkenhügel
Sah kläglich aus dem Duft hervor,
Die Winde schwangen leise Flügel,
Umsausten schauerlich mein Ohr;
Die Nacht schuf tausend Ungeheuer,
Doch frisch und fröhlich war mein Mut:
In meinen Adern welches Feuer!
In meinem Herzen welche Glut!

Dich sah ich, und die milde Freude
Floß von dem süßen Blick auf mich;
Ganz war mein Herz an deiner Seite
Und jeder Atemzug für dich.
Ein rosenfarbnes Frühlingswetter
Umgab das liebliche Gesicht,
Und Zärtlichkeit für mich – ihr Götter!
Ich hofft es, ich verdient es nicht!

Doch ach, schon mit der Morgensonne
Verengt der Abschied mir das Herz:
In deinen Küssen welche Wonne!
In deinem Auge welcher Schmerz!
Ich ging, du standst und sahst zur Erden,
Und sahst mir nach mit nassem Blick:
Und doch, welch Glück, geliebt zu werden!
Und lieben, Götter, welch ein Glück!
____________________________________

Találkozás és búcsú

Nyeregbe hát, a szívem jelzett!
Nem tétováztam én soká.
Az est altatta már a földet,
S az éj hegyekre szállt alá.
Toronyként ködlepelben állt ott
A tölgy, mint óriási lény,
Hol százszemű sötét átlátott
A bokrok alvó sűrűjén.

A hold egy felhőpúpról nézett
Illat közt, búsan szerteszét,
A könnyű szárnyú szél feléledt,
S fülembe súgott rémmesét.
Ezernyi szörnyet szült az éjjel,
De kedvem víg maradt, csodás,
Véremben mily tűz terjedt széjjel,
Szívemben mily izzó parázs!

Megláttalak, s szelíd öröm gyúlt
Az édes pillantás nyomán,
Egész szívem tehozzád társult,
Csak érted éltem, drága lány.
A tavasz adta bájos képed
Rózsát idéző friss színét,
Ó, istenek, ily gyöngédséget
Nem érdemeltem meg se még!

De kelt a nap, már jött a hajnal,
A búcsútól szívem szorult.
Minő gyönyör múlt csókjaiddal!
Szemedre kín minő borult!
Sírtál, amikor láttál menni,
Majd földre ejtetted szemed:
Öröm volt mégis így szeretni,
S szeretve lenni, istenek!
_______________________________