Tudom, hogy igen nagy ez a város,
bűzös, poros, szürke és oly komor.
Ám van még hol üde, buja zöld és
a fák égig érnek, s sok dús bokor.
Ott állunk csak mi ketten boldogan
a szerelem szigetén, hol az út
vége alagút. Menjünk át, vagy ne,
mi vár ott ránk? Csábít egy válaszút.
Fejemen egy hűs esőcsepp koppan
szellő cirógatja végig bőröm
egy remény- galamb burukkol hozzám:
tudom a választ, már nem tűnődöm.
Rámosolygok kedvesre biztatón,
megfogom puha, lágy, dolgos kezét,
s elindulunk töretlenül, bízva
az álmokkal teli jövő felé.
2 hozzászólás
Másodszorra is magávalragadott a meghittség, amit a vers áraszt.
Kedves Andrea! Hálásan köszönöm, hogy olvastál. Nagyon örülök annak, hogy megfogott a versem. Szép napot:) Zsuzsa