Odaát elmesélheted majd,
hogy milyen volt aludni nélkülem,
hallottad-e még a csendes morajt,
s hogy álmodtál-e néha velem…
Talán én is elmesélem még,
hogy hajnaltájt mindig hívtalak,
te válaszoltál, s a folyó zenélt.
Halványuló álom maradt…
Álmaimban elhordtam sok követ,
hogy utat találjak, nyissak neked,
az évek alatt hegy nőtt mögöttem,
s hegynyi teher a lelkemen…
Az a hajó elment hát lassan,
alig mozduló árbocain
imbolyogva, forogva várnak
messzeségbe tűnő álmaim…
Talán elmesélem egyszer mégis
köveimnek – oly hallgatagok ők -,
hogy szemembe halt, ha remélt is
a parányi láng… Ó, ti nők…
4 hozzászólás
Jó vers, tetszik.
Szeretettel: Rozália
köszönöm, Rozália
Le a kalappal András!
A női nemet és a velük való eseteket nagyon jól keretbe foglaltad. Gratulálok.
Köszönöm.
köszönöm Titusz