Ott állok egy panelház előtt.
November vége, hajnali három…
A város halott.
Te is ott vagy, kilenc emelettel
feljebb – megközelíthetetlen,
forró, kék szférák között,
egy tornádó örvényeinek
magaslatán, hová nincs felfelé
vezető út…
Kalapom a szemembe húzom,
fekete kabát, így még árnyszerűbbnek
tűnök – valami gótikus krimi
rossz, már-már magát parodizáló
remake-je. Elhúz egy rendőrautó…
Értem jöttek – de nem, hisz nem
bűnöző vagy kósza árny vagyok,
csak egy bolond, még mindig
szerelmes diák. Nem visznek el,
ez nem film…
Ott állok. Egy panelház szürke
három dimenziójának árnyékában.
Hajnali három, sötét.
És a képsor sem úgy zárul,
ahogy a filmekben szokott.
A nap már nem kel fel soha,
a téli farkasordító hideg örök
marad, a város halott, és te
sem jössz le többé kilenc
emelet magasságból, hogy átölelj…
4 hozzászólás
Nagyon szomorú vers… de szép, valami keserű gyönyörűség, önkínzó fájdalom, újra meg újra emlékezni és végiggondolni, hogy fájjon, és sírni, hogy már nincsen, érezni, hogy ott van, és mégis tudni, hogy már nem érhető el.
Annak ellenére, hogy tudatos kereséssel nem sikerült felfedeznem rímet vagy szándékolt ritmust benne (bár biztos van neki…), olvasva egy nagy lebegésnek, lassú sodrú folyamnak éreztem az egészet, magával vitt végig.
Üdvözlettel:
Zsázsa
Kedves Balázs,
igaza van Zsázsának, tényleg keserédes hangulatú a vers, nagyon tetszett. Igazán nincs is szándékos ríme, de mégis érezni ritmusát. Hullámzik és él a költemény, lepergett előttem, mint egy film. Gratulálok.
üdv,eszkimo.
Igaza van eszkimonak, nem film, de mégis filmszerűen pereg. Jó lett. Poppy
Teljesen élhető, látható a versed, Balázs, nagyon érzékletes minden sora… Kiváló, rendező, remek színészek, mit mondhatnék még…
aLéb