gondolatok cikáznak agyamban
mély barázdákat szántanak
hőhullámok járnak táncot nyakamon
s mikorra már megszeretném őket
mókásan elillannak
már ők sem ragaszkodnak hozzám
kiégtem mint egy villanykörte
és már a fejem sem kapom fel
mikor belém rúgnak újra meg újra
csak befelé könnyezek
ezt akartad kérdezem magamtól
de választ nem kapok belülről
nem ilyen lovat akartam én Istenem
jól próbára teszel engem
nem tartom büntetésnek
amit teszel velem
járom útjaimat mást nem tehetek
félni nem félek hisz az életem te adtad
akár el is veheted
legyen úgy ahogy szeretnéd
4 hozzászólás
Kedves Melinda!
Meghat, és elgondolkodtat a magánynak, és kiszolgáltatottságnak ez a megfogalmazása. Átélem én is. Vannak barátaim akik tartják bennem a lelket, de az ölelés, az érintés hiányzik. Kell a társ, aki lélekben, és testben egyaránt, kijelölt utadon elkísér. Örülök, hogy olvashattam szomorú, de szép versedet.
Szeretettel,
Janó
Kedves Janó!
A magányt nehéz feldolgozni. A társas magány is a magányos élet egy formája, ami versemet ihlette. Nem tudom melyik a rosszabb, amikor egyedül él az ember vagy ha van mellette valaki, de mégis magányos. Nekem az utóbbi jutott. De lesz ez még jobb is, legalábbis azt remélem.
Üdvözletem küldöm: Melinda
Kedves Melinda!
Ismerős életérzést fogalmaztál meg,de azért meg kell szívlelni ezt a József Attila-sort is:
"Hiába fürdeted önmagadban,/ csak másban moshatod meg arcodat".
Szeretettel: Kati
Kedves Melinda!
Elmélkedésed,írásod nagyon érintett!
"
és már a fejem sem kapom fel
mikor belém rúgnak újra meg újra
csak befelé könnyezek
A legjobbakat!"
Gratulálok:sailor