Gyolcsba tekert testemet kicsomagolja a vágy,
s balzsamos ujjperceimmel ajtót nyitok.
Felhorkant csendjéből minden tárgy,
Tűsarkon táncol a féltett titok.
Kopog a parketten megannyi múzsa,
meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába nyeled a bocsánat ostyát
Eltörik torkodban a halleluja.
Csak tiporsz mint skarabeuszokon az emlékeken,
mik bőröd alatt fúrnak utat
vagy mulatsz,mint tobzódó vendégeken,
amikor pezsgőt durrant a hangulat.
Medúza-mozgással hajtják feléd vizenyős testüket
a meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába húzod be balzsamos ujjperceid,
jönnek csak tovább,mint síneken a süket.
Felhorkant csendjéből a csap,
Csöpögni kezd minden elzárt pillanat,
omlásnak indul a lét,s a hulló vakolat
sarokból sír. Az elmúlás mulat.
Szúnyog vakarja hátát, dézsmálja éjszakámat,
mint meghalt, vagy kárhozott szeretők.
Magány korbácsol, kéjkovács hevít,
Feszítem versem pajzsként a szívhalálnak.
De semmi sem segít..
2 hozzászólás
Kedves Éva!
Nagyon különleges és számomra valóságos a versed. Elképesztő, ahogy a szavakat, és rímeket fűzöd egymásba kapcsolva. Nagyon mesteri és őszinte. Az eleje kicsit misztikus, ahogy ókori képeket keversz a jelenbe. Igazán tetszett, mert az első betűtől az utolsóig könnyednek hat, bár a téma igen súlyos, mégse érezni benne az erőltetettségnek még csak a szikráját sem.
Gratulálok, még sok ilyet olvasnék!
A.
Kedves Éva!
Nagyon művészien írsz, ritkán olvasok ehhez hasonlót. Gratulálok!
Barátsággal Panka!