E csendes óra átölelte lelkem,
behúzta révedőn a kozmoszába,
de szólni én miatta mégse mertem,
befogta szám határtalan varázsa.
Repült velem galaxisok során át,
lehet, hogy épp határait kereste,
vagy azt a lényt, ki mindezekre rálát,
kinek maradt keresni némi mersze.
E csendes óra végtelenbe szállott,
de vajh, a koppanása visszahallik,
ha majd kinőve ezt a torz világot,
eléri tán a józanabb valódit?
Mi lesz, ha lelkem átrepíti végül
egy élhetőbb világdimenzióba,
de gyáva testem itt gödörbe szédül,
hiszen, ha itt hagyott a hordozója?
De lám, az óra visszapattan onnan,
s amint a lelkemet lerakja mellém,
legott az ébredés valója koppan,
s kisöpri lázitatta, részeg elmém.