Reménytelenség
arcán lecsurog a könny
szürke felhőkből.
Hamuszín eső
fekete virágot hoz
szomorú földre
×××
Háborgó tenger
felett fekete madár
fáradtan repül.
Csőrében tüzet hoz.
A város lángol.
Nem tudod eloltani
a könnyeiddel.
×××
Az idő mélyén
elfeledett gyerek sír
kicsi csillaggal.
Feketén hulló
könnye örök sebet ejt
Földanya szívén.
×××
Gyűlölet ölén
a fuldokló virágok
levegőt kérnek.
Könnyes szemű hold
kihányja vacsoráját;
fényre éhezik.
×××
A szó kevés volt,
hát széttépte a nyelvet;
most csöndben f-ázik.
×××
Csonteső hullik
a fuldokló testekre;
vérízű magány.
A város lelkét
kövek sebzik véresre;
angyal nem segít.
Égre karcolja
fájdalmát imádkozó
aranysárga fa.
Fut a félelem
felsebzett törzsű fák közt
vérző lábakkal.
×××
Megőrült anya
napfogyatkozást átkoz;
szétreped az ég.
Töviskoszorú
ágaiban reszketnek
vérző csillagok.
×××
Foga közt csontszót
forgat az idő; magját
háború őrli.
4 hozzászólás
Tyű! Király alvilági az egész, elvont, szívszorongató. De állati jó! Minden fájdalmat beletömörítettél a versbe, amit csak ember el tud képzelni. Sötét, hátborzongató, mégis csodás irodalmi értéket képvisel!
Gratulálok hozzá! 🙂
Valóban szomorúak…de szépek…és igen jó a képi világuk!
Gratulálok!
Gy.
Köszönöm Nektek!:)
Fáj-Dalom.
Van remény a reménytelenségen túl???
Egy korty friss víz, a telihold őrülten szép ébersége, a fáról frissen szedett cseresznye íze, egy gyerek kacagó nézése… és egy megőrült anya mosolya…
Maga az írás… az is már remény.
T