Már az esőtől féltem,
holott még javában sütött a nap,
s míg mások napfény gerjesztette
boldogságban fürödtek,
addig jövőm árnyéka nehezedett rám,
eltakarva a horizontot,
kéklő egem árnyalatait.
Cserepeim megremegtek,
délibábbá homályosultak,
de amint földet értek
a roskadozó gerendák,
romkupac alá temetett
a holnap – ma.
Alapoznom kellett volna.
8 hozzászólás
Huh, időnként rászakad az emberre… Alapozni, azt néha elfelejtünk. Komoly mondanivalót hordoz a versed kedves Csaba. Akkor most, kezdhet(ed)jük elölről. 🙂 Végül is ez még csak az Eső-ciklus, a napsütés majd követi. :))
Szeretettel: pipacs 🙂
Köszönöm, pipacs! Napsütés? Elméletileg annak kellene követnie… de most bizonytalan vagyok benne, vagy ha jön is, msot egy darabig biztos esni fog, pedig Medárd napja még messze.
Félek az ilyen versektől, a kimondott, leírt szónak teremtő ereje van,
versed pedig túlságosan is hihető…
tetszett nagyon
Köszönöm, ha hihetőnek találod, van valóságalapja, na persze átvitt értelemben. 😀
Na de félni tőle? 🙂
Ne búsulj!
Ha beborul, utána úgyis kiderül!:)
Egyébként tetszett!
Gratula!
Barátsággal:Zsolt
Köszönöm, Zsolt! Igen, ez a logikus… és mintha már kezdene is derülni. Na de mindegy, majd kiderül, hogy kiderül-e. 😀
Szia Csaba!
"romkupac alá temetett
a holnap – ma"
Nagyon tetszett…
A lényeg, hogy kiírd magadból és "ne is nézz vissza rá"…
Szeretettel: Falevél
Köszönöm, Falevél, kedves szavaidat!