Utoljára szól hozzád a hasztalan szó,
Te és Ő. Kettős élet-ellentét-kapocs,
ez már az utolsó elengedő jajszó.
üdvözítő élvezet nélküli lics-pocs.
Te, aki csupán csak önmagadban hiszel,
Ő, ki léted bennem hordott tömör terhét
nap mint nap átvéve, hozzám méltón visel,
oltalmaz, hogy miért, hiába kérdeznéd.
Boldogsága csírája belőlem ered,
a Te örömöd mint elszabadult gepárd
lohol a semmibe, tűzijáték léted
után, de a múlt, varas sebeidbe zár.
2 hozzászólás
Fájdalmas, hasonló érzéseim vannak mostanában.
A múlt képei hasonlóan kisértenek engem is.
Nagyon tetszett versed,szeretettel olvastalak: Zsu
Köszönöm Zsu! Lehet, hogy lelkitárs vagy? 🙂