Ma a szokottnál is jobban fájt a tél,
s mikor hazaértem, te sem öleltél –
rosszkedvedbe botlottam a küszöbön.
Szádból fütyült a szél, beleborzongtam,
varjak ültek körém tömött sorokban –
hogy felcsipkedjék maradék örömöm.
Hetek óta a Nap se néz a Földre,
kedvemet a kedved kerékbe törte –
hallottam, ahogy az ünnep elköszön.
9 hozzászólás
Kicsit bús, kicsit borongós… és mégis szép versedhez gratulálok!
Gyömbér
Köszönöm, kedves Gyömbér!
Elköszönt bizony, de attól még nem kell szomorúnak lenni:)
Majd visszajön jövőre:)
A versed egyébként tetszett!:)
Kissé szomorú, de nagyon szép.
Örülök, hogy újra Nálad jártam.
Nagyon szép vers 🙂
Szia!
Tényleg szép vers, de nekem nem kicsit tűnik búsnak, hanem nagyon. A varjak amúgy is rossz előjel hordozói, legalábbis számomra. Amikor látom, hogy beköltöznek a városba a mezőről, tudom, hogy nemsokára jön a hideg. Alig várom, hogy visszaköltözzenek. Semmihez sem hasonlítható érzés, amikor hirtelen megjelennek, szinte ellepik az eget, a tereket, a belvárosi parkokat…Brrr.
Mindenkinek nagyon köszönöm az olvasást 🙂 Valóban rossz hangulat ihlette sorok, szerencsére már odébb repültek azok a varjak 🙂
Annyira érzékletesen tudod kifejezni a hangulatodat, hogy – a búskomorsága ellenére is – nagyon jó olvasni a versedet. Gratulálok: Colhicum
Köszönöm, kedves Colhium 🙂