A kisfiú orra már-már odatapadt az ablaküveghez, ahogy fejét nekinyomta a kemény és hideg átlátszó falnak, mely elválasztotta a kinti hideg világot a benti meleg otthontól.
A szeme rácsodálkozott az ablak túloldalán lévő világra, melyből egyre kevesebb látszott a ráhulló fehér takarótól. A szája körül néha a lehelet függönye zárja el e szem útját a külvilág felé, ami aztán pillanatok alatt eltűnik a forró kályha jótékony melegének köszönhetően.
A kicsi kezek olykor kihasználják ezt a hirtelen jött rajztáblát, és rajzok vágyak jelennek meg az ujjai nyomán egy pillanatra. Mire sóhajt egyet már el is tűnnek, csak ő tudja, hogy ott vannak, és titokban azt reméli, hogy még valaki látja őket onnan fentről.
Egy másik puha meleg arc ér a fiúcska arcához, és egy nagyobb finom kéz vezeti a pici ujjacskát a tovatűnő rajzlapon. Kicsi hálás kezek ölelése, és egy nagy puszi érte a jutalom.
Aztán anyának mennie kell, mert nem lesz kész az a sok-sok finomság, mire eljő az este, és az estével, valaki más is.
Odakinn a csillogó hópelyhek egyre csak hullnak egymásra, mint apró hófehér gyémánt-szilánkok, és az utcai lámpa fényénél megcsillannak, ezerfelé szórják szét fényüket, belopva magukat az emberek szívébe. Szép komótosan jönnek onnan fentről, egymás kezét fogva lépnek elő a felhő rejtekéből, olyan magasról, ahová csak a repülők, és a képzelet tud felszállni. Nem sietnek, csak puhán lépkednek lefelé, és minden lépcsőfoknál perdülnek egyet, hogy megmutassák magukat teljes szépségükben.
A gyermeki szempár nem tud betelni a látvánnyal. A szemében visszatükröződik minden egyes hópehely. Nem marad le egyikről sem, mindegyiket a földet érésig kíséri a tekintetével, mint egy óriási irányító torony mely mindent lát, ami erre a bolygóra érkezik fentről.
– Kisfiam – szólt anya hangja valahonnan messziről, talán az irányító torony aljáról, az első lépcsőfokról mely felvezet a magasba.
– Kisfiam – szólt megint anya hangja, de most már közelebbről. Talán elindult felfelé a lépcsőn, de még nem ért fel. Talán nem is akarja azt a rengeteg lépcsőt megmászni, hisz oly sok dolga van. Mire a hópehely irányító megérkezik a munkából, arra készen legyen e vacsora, hisz biztosan éhes lesz, és apa is.
– De hol van apa? – kiáltott fel a kisfiú, és – a hópelyhek irányítását a képzeletére bízva – leszaladt a torony lépcsőjén, és ahogy leért egyszerre a konyhában találta magát.
Anya épp a sütemény lapját sodorta ki a sodrófával. Már az asztalra voltak készítve a formák melyek majd életre keltik a puha tésztát. Felcsillant a kisfiú szeme, ezt nagyon szerette csinálni, formát adni ennek a hatalmas tésztának. Megszemélyesíteni, megformázni minden darabot, majd életre kelteni őket. Egyre másra kerültek ki a kezei közül a fenyőfák, a szánok, a csizmák, angyalkák és csillagok mind-mind csodálatos darab. Már nem csak a kinti táj volt fehér, hanem a kisfiú is, csak ő a liszttől. Most éppen tésztajáték, és tésztadísz készítő volt, de azért a hópelyheket sem feledte. Valahol mélyen a szívében rájuk is figyelt.
Mikor kész volt a munkával, nagy kerek szemekkel nézett mosolygó édesanyjára, aki egész végig a szemével simogatta a gyermekét.
Hol van apu, nem is fogja látni, hogy milyen szépeket készítettem? – kérdezte a fiúcska kissé szomorúan.
Apunak valami dolga akadt – válaszolt az édesanya, titokzatosan mosolyogva.
Arra hazaér, mire jön a Jézuska? – kérdezte aggódva a gyermek.
Persze, nagyon siet haza, talán neki is hoz valamit a Jézuska – mondta az anya, és még mindig mosolygott.
A kisfiú megnyugodva, de sietősen kászálódott le a székről, és meg sem várva, míg a sütemény bekerül a sütőbe, már rohant is vissza, fel a lépcsőn az irányító toronyba.
Ilyen forgalmas napon nem szabad sokáig magára hagyni a tornyot, nehogy valami baj legyen.
Nem is volt! Nem is lehetett, amikor ilyen lelkiismeretes irányító van szolgálatban, aki mindenre figyel, aki minden egyes hópehely puha érkezését, a szívügyének tekinti.
Aztán meglátott valamit, ami eddig nem volt ott! Lábnyomokat a puha hóban… és mintha valami kígyózna végig a nyomok mellett, hogy aztán belevesszen a sötétségbe.
Már szaladt is le a lépcsőn a toronyból, és megint csak a konyhába érkezett, és már nyúlt is az ajtókilincs felé, mert már biztos megjött a Jézuska, csak ők nem vették észre…
Biztosan az ő nyomait látta a hóban, egész biztosan.
Fiatalúr!- hallotta szelíden, de határozottan anya hangját.
Ilyen lisztesen nem mehetsz be a szobába, hiszen ha meg is jött a Jézuska, így biztosan megijedne tőled, nem ismerne rád. –
Gyere gyorsan mosakodni, és szép ruhába öltözni. – szólt anya, és kézen fogta a kisfiút.
A fürdőszoba felé menet, még visszafordult a kisfiú, és kinézett az ablakon, egy pillantást vetett a hópelyhekre. Odakint rendben mentek a dolgok.
Az ujjak hegye határozottan leszorította a húrokat, mindegyiket ott, ahol kell. A másik kéz, amelyik a vonót tartotta megemelkedett, és a szőr hozzáért a húrhoz. Aztán elindult szépen egyenletesen, és a hegedű életre kelt. Kibújt belőle az első hang, s aztán a többi sorban.
Ahogy megszületett az első hang, máris önálló életre kelt, onnantól már nem lehetett visszacsalogatni, nem lehetett gátat vetni neki, szélesen hömpölygött elindult, hogy jelezze az ünnep kezdetét.
Ahogy elhagyta a húrokat, ahogy kinyílt a hang, elkezdett szállni, megállíthatatlanul. Először a karácsonyfa körül tett néhány kört, büszkén szépségének tudatában., aztán betöltötte az egész szobát. Mikor már annyian voltak, hogy a hangok dallammá álltak össze mikor már mindent végig simogattak, mikor már nem fértek el a szobában…
Akkor elindult az első, és a többiek szálltak utána, át a kulcslyukon, át minden résen, hogy vigyék az üzenetet.
Szálltak, szálltak a hangok, végig a folyosón, betöltve minden teret mi az útjukba került, s egyszer csak megérkeztek a konyhaajtóhoz. Bekukucskáltak a kulcslyukon, s amit láttak, azon elmosolyodtak. Egymásra néztek, és a szemük összenevetett.
Odabent a konyhában már minden készen volt, már minden étel arra várt, hogy megízleljék őket.
Az anya épp lehajolt, s miközben a kisfia kabátkáját igazgatta, az ajkaival megérintette a gyermek, puha jó illatú, az izgalomtól kipirult finom bőrét.
Közben a fiú szemei hol az ajtóra szegeződtek, hol az ablakon át a kinti békés világot szemlélte, hisz a dolgoknak rendben kell menniük.
A konyhaajtó kulcslyukán szépen, lassan ahogy a vonó siklott a húrokon, méltóságteljesen szállt a dallam. Először a kisfiút lengték körül, a fülébe lopták magukat.
Egyszerre felkapta a fejét, és már rohant is volna az ajtó felé, de édesanyja karja nem engedte. Szelíden, mosolyogva szólt a gyermekhez:
Nem szaladunk, megfogod a kezem, és együtt bemegyünk a szobába, és megnézzük van-e ott bent valami. Vajon hozott-e a Jézuska karácsonyfát, és alája ajándékot. –
A következő pillanatban megfogták egymás kezét, és elindultak arra, ahonnan a csodálatos dallam elindult, ami most is ott keringett, táncolt körülöttük.
Ahogy beléptek a szobába, egy gyönyörű karácsonyfa ontotta reájuk a fényét, apa ott állt mellette, és átszellemülten játszotta a karácsonyi dallamot. Az arcán apró boldog mosoly bujkált, ahogy meglátta őket belépni. A dallammal együtt a szíve is átölelte őket, kiket szeretett, és a hangokkal együtt a szeme is simogatta az arcukat.
A dallam kiszűrődött a kinti békés világba is, és a hópelyhek is táncra perdültek egy pillanatra, mielőtt még földet érnének, de aztán az övéikhez hulltak szépen csendben.
Még egyszer bepillantottak az ablakon, hogy aztán jókedvűen földet érjenek.
Minden hópehely tette a dolgát, mert hisz a dolgoknak rendben kell menniük, még akkor is, ha a hópehely irányító most éppen nem figyel, mert éppen ajándékokat bontogat.
1 hozzászólás
Elvarázsolt ez a békét, szeretetet sugárzó, szép karácsonyi történet.
Üdv. a fedélzeten!
Érezd jól magad nálunk.
Üdvözlettel!
Ida