Bevezető
Elmúltam már húsz éves, amikor megfejtettem az okát, hogy miért nem tudom végigolvasni Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Solohov egyetlen könyvét sem. Miért kerülöm messzire a hangversenytermeket, ha Prokofjev, Sosztakovics vagy Csajkovszkij műve is szerepel a repertoáron. Vagy miért nem tudok szembenézni Oroszországgal még a térképen sem…
Hosszan kerestem rá a választ, mire végre rátaláltam.
Édesapám alig volt húsz éves, amikor elveszítette az édesapját, még abban az évben bevonult katonának. Baján katonáskodott, de megjárta a Szegedi Csillagbörtönt is. Kért ugyan eltávozási engedélyt a nővére esküvőjére, de nem kapott, így hát elszökött. Ott volt a nővére esküvőjén, de az azt követő éjszakát már a Szegedi Csillagbörtönben töltötte. Akkor még nem is hitte, hogy ennél sokkal rosszabb napok várnak még rá.
Kétezer kiskatona szállt egyszerre vonatra, s vitték őket az orosz frontra. Közöttük volt ő is, az apám. Két év után jöttek vissza, csupán száz-huszonhatan. Szerencsére az apám is köztük volt.
Mire felépült sebesüléséből, akkorra ismét visszacsatolták Vajdaságot Jugoszláviához, és ott is megkapta a behívót. Három évet szolgált ott is, de már nem volt a harcmezőn. Borbélymester lévén, ő borotválta a katonatiszteket, s nagyon kíméletesen bántak vele.
Az ötvenes évek vége felé még igen élénken éltek benne, az emlékek. Hosszú téli estéken, olykor fel-fel parázslottak a csökönyös, nehezen halványuló emlékek, és olyankor mesélt, mesélt… Még kisgyermek voltam. Figyelmesen hallgattam, mi mindenen ment apa keresztül, amikor én még nem is éltem.
Birkapörkölt…
Hátravonulás volt, nyomunkban az oroszok. Éhesek voltunk, fáradtak, rongyosak. Napok óta a pálinka volt az ételünk, italunk és gyógyszerünk egyaránt. Semmi más. Tudtuk, hogy ha beérnek bennünket az oroszok, azt csinálnak velünk, amit akarnak. Nekünk se lőszerünk, sem erőnk nem volt már a küzdelemhez. A legtöbbször azt sem tudtuk, hol vagyunk, de akkor kivételesen tudtuk. Szevasztopol határában jártunk. Valószínűleg az oroszok letanyáztak a városban. Nyilván ők is elfáradtak, így jutott nekünk is egy lélegzetvételnyi idő. Idő munkára. Lövészárkokat ástunk, telehordtuk szalmával, és ott éjszakáztunk. A szalma volt a párnánk is, meg a takarónk is. Akkor is, mint mindig, hidegek voltak az orosz éjszakák.
Másnap lefedtük az árkokat, kialakítottuk a megfigyelő helyeket, a lőréseket. Ígéretet kaptunk, hogy hoznak nekünk lőszert, élelmet és talán segítséget is. Vártunk. Napokig nem történt semmi.
Akkor néhány ember elindult a környező tanyákra élelmet szerezni. Egy birkával tértek vissza.
Egy csapat levágta az állatot, egy másik tűzhelyet épített, tüzelőt gyűjtött, a harmadik viszont újabb portyára indult, hogy némi zsírt, sót, paprikát és hagymát szerezzen. Amikor minden megvolt, gyorsan rotyogni kezdett a paprikás. Az illatától csak úgy csorgott a nyálunk. Rettenetesen éhesek voltunk. Meggyőztük egymást, hogy nem kell annak puhára főnie, lássunk neki az evésnek.
Akkor jelezték az őrök, hogy orosz tankok és teherautók tartanak errefelé.
Villámként hasított a levegőbe a parancsnok vezényszava:
– Mindenki a teherautókra! Azonnal indulunk!
Mentettük a puszta életünket. Semmink sem volt már, azt is otthagytuk. Két társunk nem akart jönni, amíg nem esznek a birkapaprikásból. Őket lefogtuk, erőszakkal felraktuk a teherautókra. Ott is le kellett őket fogni, mert tovább őrjöngtek. Nekem folyt a könnyem. Nem is tudtam, hogy a pörkölt, vagy az őrület határán lévő társaim miatt. Ahogy távolodtunk, csorgó nyállal néztük a még rotyogó paprikás párolgó gőzét.
Az oroszoknak jobb autóik voltak, beértek, sőt leelőztek bennünket. Nem bántottak senkit, csak bégettek és röhögtek amikor elhaladtak mellettünk. Nem is értettük, miért nem ölnek halomra bennünket.
Amikor elhaladtak mellettünk, megálltunk. Két őrjöngő társunk gyalog indult vissza, az elhagyott pörkölthöz. A parancsnok egy ideig tétovázott, aztán utánuk küldte az egyik autót néhány emberrel:
– Kötözzétek meg őket, és hozzátok vissza! Remélem eljutunk hamarosan a tábori kórházig.
… lőj le!…
Ütközet volt. Az oroszok többszörös túlerőben a többszörösen vert magyar sereggel szemben. Kíméletlen volt az orosz tél, méteres hóval, negyven fokos hideggel. Az oroszok legalább a kemény tél ellen fel voltak vértezve, de nekünk, az a kevés ruha, ami rajtuk volt, az is leszakadt már.
Vészesen süvöltött végig az ezreden a parancs: Hátravonulás!
Volt néhány ütött, kopott tankunk, néhány gebe lovunk, azok húzták a szánt, amire felraktuk a sebesülteket. Aki ép volt, az meg kutyagolhatott a tankok, szánok nyomában. Az oroszok még lőttek bennünket hátba, de mivel mi nem lőttünk vissza, abbahagyták. Az utolsó golyó még talált. Valaki felüvöltött hátul. Aztán a felcserért kiáltottak.
Szétnéztem magam körül. Sehol sem láttam Lacit és Bandit. Ők voltak a legjobb barátaim. Megálltam, aztán elindultam hátra, ahonnan a jajgatás hallatszott. Akkor megláttam Bandit, az árokban feküdt, körülötte piros volt a hó. Rohantam felé, miközben kiabáltam:
– Bandi! Ne merd megtenni!… Hallod?…
A felcser lemondóan legyintett. Terelték előre egyre a zilált sereget. Bandi ordított. Amikor lehajoltam hozzá megragadta a kezemet.
–Endrém lőj le!
– Nem, ilyent ne kérj tőlem. Nem hagylak itt.
– Hagyj engem. Eredj! Lőj le, és eredj! – felálltam, felemeltem a puskát, céloztam… Nem bírtam, nem bírtam megtenni… Valaki kivette a kezemből a puskát, jöttek sokan, lökdöstek előre. Ordítottam, most már én ordítottam… Bandi már csendben volt…
20 hozzászólás
Kedves Ida!
Igaz történet, mégis felemelő. Azért mert édesapád ennyi nehézségen úrrá tudott lenni. Másrészt mintha emléket állítanál a névtelen elesetteknek, a kíméletlen történelemnek, mások döntéseinek tükröt tartva.
Gratulálok írásodhoz,Ági
Köszönöm soraid, kedves Ági. Nagyon jók a meglátásaid. A következő részben még ki fog teljesedni. Várlak szeretettel.
Ida
Kedves Ida!
Mélységesen meghatódva olvastam édesapád emlékező meséiről az írásodat. Olyan hitelesen írtad, hogy szinte beleborzongtam. Az emberben ilyenkor felmerül a kérdés, miért vannak a háborúk, hogy a családokat nagy veszteség érje, tönkretegyenek mindent? Elképedve olvastam, hogy kétezren indultak az orosz frontra, és csak száz-huszonhatan jöttek vissza két év után, és azok a borzalmak, amiket átéltek! Várom a folytatást.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Azt mondod meghatódtál, beleborzongtál? Akkor bizonyára érted, hogyan hatottak rám ezek a történetek 5-6 évesen. Olyan elevenen élnek bennem, sőt látom a képeket magam előtt, ahogyan akkor láttam apámat a harctéren. Bizonyára azon sem csodálkozol, ha azt mondom, sírva írtam végig. Nehezen fogtam hozzá, de nem is tudtam abbahagyni.
Lesz még egy harctéri epizód, és azután az epilógusban őszinte vallomás a szüleimről…
Mindezt, rájuk emlékezve, haláluk évfordulóján írtam.
Köszönöm, hogy olvastad. Holnap küldöm a következő részt.
Szeretettel
Ida
Drága Ida!
Nem tudtam száraz szemmel végigolvasni. Azt hiszem, mi igazán el sem tudjuk képzelni, mit éltek át… Megrázó.
Le kell ezeket az emlékeket írni, hogy tanuljanak az emberek belőle, hogy ne felejtsék, milyen volt. Nem szabad még egyszer megtörténnie!
Nehéz lehetett neked ezt leírni.
Ölellek nagy szeretettel:
Ylen
Drága Ylen!
Gondolhatod, hogy én sem tudtam száraz szemmel leírni. Rendkívül nagy hatással volt ez rám gyerekkoromban, nagyon sirattam az én jó apámat, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie…
Máig elevenen élnek bennem ezek az epizódok, nyilván ezek hatottak rám a leginkább.
No, ne szaladjunk előre, még hátra van egy epizód, és az epilógus.
Valójában, hozzáfogni volt nehéz, azután már nem lehetett abbahagyni.
Köszönöm, hogy itt voltál velem.
Szeretettel
Ida
Keeves Ida!
Egyezek etmatildal!
ÉS
JAJ"Elmúltam már húsz éves, amikor megfejtettem az okát, hogy miért nem tudom végigolvasni Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Solohov egyetlen könyvét sem. Miért kerülöm messzire a hangversenytermeket, ha Prokofjev, Sosztakovics vagy Csajkovszkij műve is szerepel a repertoáron. Vagy miért nem tudok szembenézni Oroszországgal még a térképen sem.."
…talán megtalálod a feleletet!
Szeretettel:sailor.
Kedves sailor!
Igen, megtaláltam életem során a választ sok mindenre, többek között ezekre a kérdésekre is. A következő részben, az epilógusban ezekről is ejtek szót.
Köszönöm, hogy itt voltál velem, és várlak szeretettel a következő résznél is.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Lám, Neked is vannak emlékeid, pedig még kicsi korodban hallottad a borzalmas "igaz meséket." Rettenetes esetek történtek a háborúk alatt, az a sok fiatal, akit besoroztak – az én édesapám is akkor végezte el az iskoláikat, amikor behívták az I. világháborúba és 7 évig katonáskodott, közben kétszer is hazaengedték, hogy kigyógyuljon, és megint visszatérjen a forntra. Nos, ezek az igaz mesék nem éppen tündérmesék. A fiatal fiúk tömege hagyta ott élete virágát. Milyen élet az, miért lehet már végre befejezni, hogy végre legalább az utódaink elfelejthessék.
Nagyon jó, hogy Te is leírod, várom a folytatását
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Valóban, nem tündérmesék. A háború borzalmai végigkísérték az életét azoknak is, akik túlélték, és hazajöttek megkínzott testtel, tönkrement idegrendszerrel. Sokan kerestek menedéket az öngyilkosságban, mert nem tudtak megküzdeni az emlékeikkel. Erről már inkább olvasmányaimból tudok. Mégis, hiába mondjuk: SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT! A hatalmasok játéka ez, akik pénzre váltják mások életét. Rettenetes bűnt követnek el, éppen ezért gondolom azt, hogy igenis: POKOLNAK is kell lennie valahol!
Köszönöm szépen, hogy olvastál, és várlak szeretettel a következő résznél is.
Ida
Drága Ida!
A borzalmakat nem lehet elfelejteni, akkor sem ha csak hallunk róla. Örülök, hogy leírtad. Biztos vagyok benne, hogy senki nem akarja a háborút.
Álljon itt elrettentő példának!
Szeretettel: Ica
Drága Ica!
Sajnos a háborút mindig akarja valaki, valakinek az érdekében áll valamiért… Ha nem így lenne, sosem lenne háború, ezzel ellentétben mindig van háború, valamely földrészen, vagy távoli vidéken, vagy éppen a közelben, de a háborúzás szinte sohasem szünetel. Sajnos.
És igen, a borzalmak nehezen feledhetők…
Köszönöm Ica drága, hogy itt voltál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól megírt, fájdalmas történet. Az a szörnyű benne, hogy megtörtént.
Szeretettel: Marica
Kedves Marica!
Köszönöm szépen a véleményedet.
Valóban szörnyű, hogy megtörtént, és hogy napjainkban is megtörténik folyamatosan…
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A háború nem olyan, mint a filmekben. A háborúban nincs mindig fedezék, ami mögé el lehet bújni, és ha van, akkor gyakran szitává lövik. Nincs védőbástya, nincs mentsvár, csak a vak szerencse. Lehet, hogy a legképzettebb katona hal meg az első 10 percben.
A néző a tévé előtt soha nincs célkeresztben, így soha nem tudja elképzelni a háborút a maga véres valójában.
A mostani háborúkban már nincsenek győztes, vagy vesztes csapatok, a civilek válnak a háború áldozatává, és ők mindannyian vesztesek.
Jó, hogy írsz erről, mert lassan Európában kihal az a nemzedék akik még tudják mi a háború!
Félő, hogy az újabb nemzedékek azt képzelik, hogy olyan, mint amit a tévében látnak…
Judit
Kedves Judit!
Elnézésed kérem, hogy ilyen sokára válaszolok, betegeskedtem, nem jártam errefelé.
Köszönöm, hogy Te jöttél és olvastál.
Így igaz, Judit, a háborúban csak vesztesek vannak!
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm Neked, hogy általad megismerhetem édesapád igaz meséit.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Én köszönöm Neked, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
szia!
De jó, hogy ezt mi nem éltük át! Ezek az igaz mesék, hátborzogatóak! Sajnos a mai világban is vannak ilyen igaz mesék, bár tőlünk távol.
Én olvastam és szerettem Solohov műveit, bár nem könnyű olvasmány- én más szemmel néztem, hisz a családunkban nem meséltek nekem ilyen történeteket, így nem volt személyes érintettségem. üdv hundido
Szia hundido!
Igen, mondhatjuk, hogy mi megúsztuk, de ki tudhatja mit kell még nekünk átélnünk?
Egyébként engem, igen közelről érintett a háború szele 90-ben. Ott dübörögtek már a bakancsok Újvidék utcáin… És már az is hátborzongató volt.
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál.
Szeretettel
Ida