John Fredrick Schweitzernek, latinosan Helvetiusnak (1624 – 1709) csak néhányszor sikerült aranyat csinálnia, bár maga sem tudta, hogy mi módon. A bölcsek kövének nevezett valamiből csak egy egészen kis darabkát, „egy repcemagnyit” kapott, de a titkot nem ismerhette meg.
Az izgalmas eseményeket csak Helvetius naplójából ismerjük, az meg egészen úgy hangzik, mint egy romantikus regény. A Köthenben (Anhalt hercegség, Németország) született Helvetius valahogy Hollandiába került, és ott Orániai Vilmos herceg udvari orvosa lett. Életéről, azon kívül, amit a naplójában elmond magáról, annyit tudunk, hogy írt két könyvet, Ichts aus Nichts, für alle Begierigen der Natur (1655), valamint Vitulus Aureus (Aranyborjú, 1667). Felvilágosult tudósnak mondta magát, aki mélyen megveti a csaló alkimistákat és hiszékeny áldozataikat, de ki tudja, miért, megvolt a teljes felszerelése ahhoz, hogy gyakorolja a „királyi művészetet.” Tiszta véletlen, hogy megolvasztani való fémek akadtak odahaza a kamrában, a munkához szükséges kemencével együtt.
A történet az első szótól az utolsóig hiteltelen, de mivel nagyon híres, nézzünk csak bele.
1666. december 27-én a hágai dolgozószobájában olvasgatott, amikor megjelent egy idegen. „Úgy öltözött, mint egy mennonita (a mennoniták anabaptisták voltak, vagyis ellenezték a gyerekek megkeresztelését), Elias néven mutatkozott be, mint művész és rézműves Észak-Hollandiából, és 40-50 év közöttinek látszott.” Manapság senki nem eresztene be a lakásába egy ilyen gyanús alakot, Helvetius azonban vakon megbízott a „mennonitában.” Elias rögtön a mágiáról, közelebbről a csodálatos elixírről kezdett beszélni, ami minden betegséget meggyógyít. Helvetiusnak ez volt az egyik szakterülete; nem sokkal azelőtt leplezte le egy Digby nevű angol „szimpatetikus porát,” amelyben abszolút semmi hatóanyag nem találtatott. Minden logika szerint ki kellett volna dobnia a szemtelen házalót, és biztosan ki is dobta volna – de ha már egyszer elkezdtünk egy szenzációs történetet, fejezzük is be.
„Aztán Elias kivett a zsákjából egy ravaszul megmunkált elefántcsont dobozt, amelyben három nagy darab volt egy üveghez vagy halvány tinktúrához hasonló anyagbók, és közölte, hogy ez éppen húsz tonna arany előállításához elegendő.”
Ne is foglalkozzunk azzal, hogy a 17. századi Hollandiában még nem tonnára mérték az aranyat.
„Vagy tizenöt percig tartottam a kezemben a kincset, miközben Elias felsorolta, hogy ezzel mi mindent meg lehet gyógyítani. Aztán vissza kellett adnom, nem minden vonakodás nélkül. Köszönetet mondtam, és megkérdeztem, miért nem rubinszínű – mert én azt hallottam, hogy a bölcsek kövére ez a szín jellemző. Azt felelte, hogy a szín nem számít, és az anyag minden gyakorlati célra eléggé érett. Megkértem, adjon nekem egy egészen kis darabkát, akár csak akkorát, mint a koriander magja. Elutasított, meglehetősen nyersen, majd valamivel engedékenyebben hozzátette, ezt nem teheti meg, az összes vagyonomért sem, de nem azért, mert olyan értékes; más oka van rá, csak azt nem árulhatja el.”
Ugyan miért mutatná meg egy házaló a portékáját, ha nem akar megválni tőle? A titokzatoskodás csak arra szolgál, hogy fölverje az árat.
Helvetius azonban már elhatározta, hogy ingyen fogja megszerezni, és meg is szerezte, csak előbb meg kellett hallgatnia Elias történetét. A furcsa látogató előadta, hogy egy barátjától kapta, akit néhány napig vendégül látott a házában. Közben számos hasznos dolgot tanult meg tőle, pl. hogyan kell a kovát a rubinnál, krizolitnál és zafírnál értékesebb drágakővé változtatni, sáfrányt készíteni vasból, mi az epilepszia és más betegségek ellenszere. Maga Elias is megivott egy pohár meleg vizet, amelyben fehér port és ezüstöt oldottak fel; olyan volt az íze, mint a friss tejé, és nagyon vidám lett tőle.
A felvilágosodás nagy harcosának egy pillanatig nem jutott az eszébe, hogy az ezüst nem oldódik meleg vízben, és lelkesen hallgatta, hogyan csinált Elias barátja aranyat egy darab ócska vízvezetékcsőből. A rengeteg arany szétfolyt a konyha padlóján, aminek, gondolom, nagyon örült a háziasszony. Főleg mert a kincsnek csak az 1/16-át volt szabad megtartani, a többit szét kellett osztani a szegények között.
Az emberiség története nem vérfolyam, amint azt Petőfi írja, hanem a szegények szakadatlan kizsákmányolása, időnként megfűszerezve egy kis pénzosztással; lényeg, hogy a szegények mindig szegények maradnak, és egyre többen lesznek; már igazán itt az ideje, hogy változtassunk a módszereken.
Némi magyarázat lehet a szegénység állandósulására, hogy Elias egy nagyobb összeget adott a helyi plébánosnak. Ennek a pénznek a sorsáról nem tudunk meg semmit.
Ez alkalommal Helvetius semmit sem kapott a „kristályból” (mert ebben a pillanatban a bölcsek köve rejtélyes módon kristállyá változott), Elias azonban megígérte, hogy három hét múlva visszajön. Az orvos nagy titokban lekapirgált a körmeivel egy keveset a misztikus kincsből, és megpróbált arannyá változtatni egy kis ólmot, de csak „üveges föld” lett az eredmény.
„Elias pontosan visszatért a mondott napon. Sétálni hívott, és közben a természet titkairól beszélt, de észrevettem, hogy a nagy titkot illetően rendkívül tartózkodó. Ismét könyörögtem, adjon nekem egy kis darabkát az értékes kőből, ha csak akkorát is, mint a repce magja. Úgy adta át nekem, mint egy hercegi adományt. Amikor kifejeztem a kétségemet, elég lesz-e ez négy szemernél több ólom tingálásához, rögtön visszakérte. Visszaadtam, abban a reményben, hogy kicseréli egy nagyobbra; ehelyett kettéosztotta a hüvelykujjával, a felét a tűzbe dobta, a többit visszaadta, mondván: Ez még így is elegendő lesz Önnek!”
Remek, teátrális jelenet! Milyen szerencse, hogy éppen ott lobogott egy kis tűz a patak partján, vagy a zöld erdőben, ahol sétálgattak, és el lehetett égetni a felbecsülhetetlen értékű követ. Vajon miért nem lehetett visszatenni az elefántcsont dobozba? Mert, csak.
Ezek után Helvetius bevallotta a lopást és a sikertelen kísérletet. „Elias jól szórakozott, majd azt mondta, sikerült volna, ha a kristály anyagát bevonja sárga viasszal, hogy megvédje az ólom gőzeitől.”
Másnap, a felesége sürgetésére, Helvetius megpróbálkozott az átváltoztatással. „A viasszal bevont kristályt megolvasztott ólomba dobtam. Az elegy sercegett, a szivárvány minden színében izzott, ragyogó zöld, majd vérvörös lett, amint lehűlt.” Tizenöt perc alatt készen volt a legfinomabb arany. Helvetius azonnal elvitte a pénzverdébe, ahol megállapították, hogy igen, tényleg – és felajánlották, hogy megvásárolják unciáját 50 forintokon (nem tévesztendő össze a jó magyar forinttal).
A történet további része kevésbé érdekes, Helvetius felsorolja, ki mindenki volt jelen, amikor megismételte a kísérletet, a herceg jelenlétében. Egyszer aztán elfogyott az anyag. A titokzatos idegen nem jelentkezett többé, és hiába keresték Észak-Hollandiában, „még a nevét sem tudták meg.” Itt Helvetius nyilván elfelejtette, hogy eddig Eliasnak lehetett szólítani.
A nagy sikerre való tekintettel elárulta, nem ez volt az első alkalom, amikor látta, hogyan készül az arany és ezüst, egy hágai ezüstműves már 1664-ben – ő is jelen volt – és milyen érdekes, ez a Gril nevű ezüstműves szintén azt mesélte, hogy valaki mástól kapta a tinktúrát, mégpedig egy Johann Kaspar Knoettner nevű német alkimistától. Erről az úrról semmi mást nem lehet tudni, mint azt, hogy egyszer a híres Dr. John Dee-t is megajándékozta egy kis bölcsek kövével.
Neki magának már nyilván olyan sok volt belőle otthon, hogy nem fért el a fáskamrában.
Mennyi igaz ebből? – kérdezi Kurt Benesch (Magie, 1979, Gütersloh), és mindjárt meg is válaszolja: „Semmi… talán ezek az urak mind olyan ostobák és hiszékenyek voltak, hogy hagyták magukat rászedni? Vagy csak úgy mondták, hogy hisznek, a megszerzett vagyon legendáival a kollégáikat akarták bosszantani?” Vagy, és ezt most már én teszem hozzá, nem mind arany, ami fénylik, és Helvetius nem véletlenül beszél az ólom tingálásáról. Esetleg tényleg csak „pingálásról” volt szó, és a nagy alkimisták mindössze egy szép, sárga ötvözetet állítottak elő?
Akárhogy is van, Helvetius története sem elölről, sem hátulról nem több, mint mese habbal – irodalom.
6 hozzászólás
Szia!
A kapzsi ember mindig valami csacskaságot keres és ért azon, hogy kincs, vagy arany. Számára ez a legfőbb érték. Nem kutattam sokat a témában, de én úgy gondolom, a bölcsek köve az emberben van. Minden emberben ott van. Legfőbb kincs az egészség. Közhely. Nem vagyok biztos benne, hogy az alkimisták valóban aranyat akartak előállítani. Számomra az arany szimbólum. Olyan érték, ami nem cserélhető közvetlenül anyagi javakra, de általa elérhető.
Szerintem, valami olyasmit kerestek, ami mindenből a jót, az értéket hozza ki. Ez lehet a bölcsek köve. Mondjam azt, hogy a gondolat, a tiszta energia lehet ilyen? Eddig még nem találtam a világon nagyobb értéket, mint a tudást. Nem tévesztendő össze a tanultakkal, vagy a tudománnyal. Mit jelent az a szó, hogy tudni? Az út elején járok. Most csak okoskodtam itt kicsit. 🙂
Gratulálok!
köszi a csillagokat. sokan mondják, hogy az alkimisták nem aranyat csináltak, fizikai értelemben, pl. a taoisták. az energiákat kellett gyűjteni 3 erőközpontban, ha jól értem, csing (a gerincoszlop alján), csi (napfonat), sen (a fejtetőn). a belső alkímia módszerei a meditáció és a lélegzés szabályozása. az egyesített energiák föl- és alászálltak a testben, közben egyre jobban megtisztultak, végül eggyé váltak az univerzum erőivel. különleges ambrózia jelent meg a szájban, arany és ezüst fényben. ekkor fogant meg az "isteni magzat". ezt koncentrációval, légzési technikákkal táplálták. "érlelték," amíg föl nem emelkedett a fejtetőre, miközben az alkimista kizárólag befelé fordította a figyelmét, és látta a kiáradó arany fényt. ekkor úgy vélte, elérte a testi halhatatlanságot. ez valamiért nagyon fontos volt a kínaiaknak,
úgy vélték, ez az emberi lehetőségek tetőpontja. minden jobb hegyen élt pár "halhatatlan" bölcs, akik csodákat tettek, nem ettek, nem ittak, csak fogadták a falusiak hódolatát. aztán sárkányháton mentek a mennybe. egyébként amit a mennyről leírnak, nem keltette fel az érdeklődésemet. úgy néz ki, valami jobb helyre szeretnék menni, mint a kínai mennyország.
az energiák és erőközpontok úgy hangzanak, mintha az indiai jóga rendszerből költöztek volna át a sárga folyó mellékére, de érdekes, hogy az indiai alkimisták főleg aranyat, fémet akartak csinálni, többnyire sárga virágok segítségével. érdekes társaság, keleten és nyugaton is.
Sejtettem én, hogy hozzáértő vagy. Én meg, mint írtam, csak okoskodok itt. Messze nem tudok ennyit a témában, mint te. Azonban vannak elképzeléseim, véleményem, amit vállalok és azt le is merem írni. Legfeljebb a hozzáértőbbek majd rámutatnak a hiányosságaimra. Kijavítanak, tanítanak.
Érdekes társaság valóban, no, de ősidők óta az emberek vágyálma a halhatatlanság. Meg még egy csomó más is, de talán ez az egyik, amelyik minden kultúrában benne van. Sokan hisznek abban, hogy egy bizonyos tudatszint felett el lehet ezt érni. Voltak, akik egy életen át készültek a magasabb világokba, de az utolsó pillanatban jöttek rá, hogy nem is éltek igazán. Volt, aki az ellenkezőjét tette, az "egyszer élünk" szindrómával a lelkében. Bele is vetett magát az élet "sűrűjébe". Az utolsó pillanatban ő is rájött, hogy nem is élt igazán. Nem ezt akarta.
Akkor most melyik utat válassza az, aki a magasabb tudatosságot szeretné elérni? Szerintem, erre nincs recept. Az élet valami olyasmi, mint egy bianco teszt lap. ( Csak azért ezt hoztam hasonlatnak, mert szereted a teszteket .) Vannak fix pontok, de a lényeget mi magunk "töltjük ki" benne, rajta.
Van-e osztályzat? És van-e vizsga? Lehet-e pótvizsgázni? Nem tudom, de olyan érzésem van, hogy aki itt él a földön, az mind pótvizsgázik éppen.
Persze lehet, hogy tévedek. Nekem azonban tetszik ez a tévedés.
🙂
tulajdonképpen mi jó van a halhatatlanságban? úgy értem, örökké élni a földön, vénségesen? "nem vénnek való vidék." a lélek feltétlenül halhatatlan, a testtel meg csak a baj van, minden percben követel valamit, éhes, szomjas, köhög, prüszköl, stb. mindenki panaszkodik, mennyi gondja van a munkahelyen, a párkapcsolatban, a gyerekeivel, aztán rinyál, hogy örökké akar élni. nekem ez nem logikus.
jó lenne egy magasabb tudatosság, itt meg az a zűr, hogy annyi a módszer, és mindegyik guru azt állítja, hogy az övé a tuti.
szerintem lehet pótvizsgázni, ez a reinkarnáció.
na bocs, hogy előadom itt az okostojást.