„messzeringó gyermekkorom világa”
Az olaj-, vagy inkább az energiaválsággal kapcsolatos nézetek egyfajta „világvége-jövendölés” formáját kezdik ölteni. Elsősorban a különféle nyilvános megjelenési formák a „hang”-, a „betű”- és nem utolsósorban a „képmutató” (rossz magyarsággal: a rádió, az újságok és a tv) bevett közlési formái miatt. Ezek az eszközök ugyanis nem a dolgok lényegére mutatnak rá, hanem a figyelemfelkeltésére és az emberek felzaklatására, hangulataik felkorbácsolására törekednek. Csakhogy a mai, egyre szélsőségesebbé váló világban, egy szigorúan a valóság talaján álló pontos elemzés is rémítő lehet. Az ilyen jellegű írásokat minden érdemi vizsgálat nélkül ki lehet dobatni az emberekkel, ha rásütjük a „világvége” bélyeget.
Első közelítésben tehét a „világvége” kifejezés szitokszóvá vált. De mi ne ragadjunk le itt. A szó jelentését tekintve ugyanis nyelvünk beláthatatlan távlatokat rejt. A világ ugyanis, éppúgy, mint pl. a természet, egyszerre jelentheti a teremtett világ egészét, szűk környezetemet, vagy tulajdonságaim összességét, emberi lényegemet. Nagyapám mindig azt mondotta: a világ kezdete a bölcső, a vége a koporsó, a közepe pedig az a pont ahol az ember épp áll. E megközelítésből minden egyes halál egy kis világ végét is jelenti egyúttal. De ez túl személyes ahhoz, hogy általánosítani lehessen belőle. A halál ugyanis nem a vég, mondhatni van élet a halál után, a túlélők számára biztosan. Ugyanakkor elszenvedője számára mégiscsak lezár valamit. Az egyéni sors vége egyben egy bekezdés vége is a Teremtés, vagy ha így jobban tetszik: a sors könyvében. De ebben a könyvben nem csak bekezdések íródtak. Vannak szakaszok, fejezetek, kötetek, sőt könyvek egész sora. Ahol valamilyen jól körülhatárolt korszak véget ér, egyben egy kis világ végezetéhez is elérkezünk. Ma, akik a világ végét emlegetik – különösen, ha a kifejezést megbélyegzésre használják – az egész mű végére gondolnak. Nos, ha így van, igazuk van: az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik (hiszen az egész egy életforma válsága), nem jelenti a Teremtés végét, azaz ebben az értelemben nem a „világvége”. Azt hiszem, ebből a gondolati káoszból következnek azok a tévedések, amelyeket joggal lehet számon akár e sorok szerzőjétől is. Most azonban feledkezzünk meg az általánosan elfogadott és sugallt jelentéstől, és járjuk körbe a magunk módján a kifejezést.
A világ vége számtalan formában ránk köszönhet, a nélkül persze, hogy az adott pillanatban felfognánk, mi is történt. Az ókori világnak Róma összeomlása vetett véget. Volt, aki tényleges katasztrófaként élte meg ezt, volt, aki fel sem fogta mi történt. Eldugott helyeken akár évszázadokkal Róma letűnte után is éltek emberek abban a hiszemben, hogy a Pax Romána soha nem el nem múlik. A egy adott világ vége, még ha tartalmaz egy sor általánosítható s egyben általánosító mozzanatot is, mégis mindig személyes. Mondhatni: lelki alkatunkon múlik, hogyan is kapcsolódnak össze az egyéni élmények és emlékek valami azon messze túlmutató jelenséggel. Járjuk körül most e nézőpontból a kérdést. Kiindulási pontként, válasszuk Radnóti Miklós alábbi versének néhány sorát:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”
S persze csak a rend, és a műélvezet kedvéért idéztem ily hosszan. A lényeg ugyanis két szó: „gyermekkorom világa”. Ha a személyesen megélt világvégéket vesszük számba, szinte mindenki szembesül vele: az a világ elmúlt. Ugyanúgy nem tudjuk időponthoz kötni, ahogy Róma bukása sem. Egy folyamat, mely a maga természetes módján lezajlik, és általában csak jóval később ismerjük fel egy-egy pillanat, egy-egy esemény jelentőségét. Ha az ember eléggé ismeri magát, mindig talál néhány olyan kulcsmozzanatot, amelyhez a felnőtté válását köti. Ha őszinte önmagához, általában nem egyet talál, de az adott esetben mindig az épp időszerű tűnik a legjelentősebbnek. Vannak azonban olyan esetek, amikor a gyermekkor vége, amely, ha már a könyvet hívtuk segítségül, tán egy mondat lehet, teljesen véletlenül és persze attól függetlenül egybe esik valamely bekezdés vagy fejezet lezárásával. Azaz a világ, amelyben a gyermek élt tényleg véget ér, s az, amelyikbe fiatal felnőttként léphetünk, oly távoli annyira más volt, mintha egy teljesen új világ lenne.
És akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba. A korosztályomból mindenki emlékszik még az egy párt, egy ország, egy nép, egy szakszervezet, egy hazafias népfront, azaz a minden egy világára. Másoldalról, a 3,60-as kenyér, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylagos jólét, a trabant, a wartburg és a zsigulik világára. Ez a világ bizony visszavonhatatlanul a múlté. Mondhatni: véget ért. Sokak számára a nélkül persze, hogy felfogták volna mi is történt. Voltak azonban, akiknek valóban „világvége” volt. Én magam „Kerepestarcsán” (ma már nem is létezik ez a település) döbbentem rá erre, 1994-ben a kórházi ágyon fekve. Nem magam miatt. A szomszéd ágyon egy idős bácsi azt magyarázta a feleségének, ne vegyék meg most a szenet, „győztek a szocialisták, őszre lemegy majd a szén ára”. A bácsi alaposan meglepődhetett ősszel, amikor a szén ára jó másfélszeresére emelkedett. Nos, azt hiszem egy ilyen helyzetre elmondható, egy világ omlott össze benne, s nem csak átvitt értelemben…
Ez a világvége még tisztábban érthető a vidéki Magyarország felől nézvést. Itt a tsz-ek, a melléküzemágak, és a háztáji gazdaságok világa tűnt el a süllyesztőben. E világ vége nyomai: elhagyott tsz telepek, összeomló kúriák, szanaszét heverő gépek, megrongált meliorációs művek, elnéptelenedő falvaink düledező házai, gazos, vagy épp faltól falig szántott, élettelen portái, még jól látszanak. Az emberfia, ha közöttük sétál, látja a múltat, érzi még a régi világot, de kénytelen felfogni a pusztulást, a véget, annak az egykori világnak a végét. Már csak azért is kénytelen, mert itt ebből nem született új rend. A falvak nem éledtek újjá, az élet menekül a tájról, csak az emlékek maradnak. Érdemes azonban faggatnunk őket egy kicsit. Milyen is volt a tsz-ek világa?
A tsz elvileg mezőgazdasági üzem volt, ám jövedelmét nem a saját (mező)gazdálkodása adta. Az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt, megélt belőle a gazda, és az értékesítő egyaránt, bár közel sem egyformán. A nagy közös földművelés rendszerében pedig kevés kivételtől eltekintve nem a föld, hanem a melléküzemág adta a jövedelmet. E két mozzanat ásta meg e vidéki Magyarország sírját. A melléküzemágak dolga egyszerű. Van valahol Pesten egy jól menő kisvállalkozás, ami jövedelmének egy részét visszautalja, mondjuk Karcsára, Kenézlőre, vagy a jó ég tudja mely távoli, eldugott faluba. Előbb-útóbb önkéntelenül is felmerül majd a kérdés (mint ahogy fel is merült): miért is? Miért is kell eltartani azt az isten háta mögötti anyatelepet, mely semmi másra nem jó, csak arra, hogy évről évre nagyobb veszteséget hozzon ki a földből? Az ellentét előbb hanyatláshoz, majd szakadáshoz vezet, a rendszert saját szerkezete számolja fel. Ám ez még mondhatni: nem a „világvége”. Amíg a mozaikszó: tsz mögött ember is van, aki az összeomlás után talpra is tud állni, e világ fennmaradhat. Csak az a baj, hogy ez a szerkezet, pontosabban: a háztáji gazdálkodás rendszere száműzte az embert a vidékről.
Hogy hogyan? — A lehetőségek révén. De hogy ne a „világvégén” lelógatott lábbal regéljük mindezt, nézzünk meg mindjárt két gyakorlati példát. Nem olyat, amit íróasztal mellett ötöl ki az ember, hanem olyasmit, ami az utcán hever, mint az a bizonyos téma, s csak le kell hajolni érte.
A minap egy falusi kocsmában (van annak már jó tíz éve is, a falu ugyan meg van, de a kocsma már nincs, ami az álmoskönyvek szerint azt jelenti, a községnek sincs sok ideje hátra) a múltról beszélgettünk. A régi világról, melyben a „boltosék” három gyereket kitaníttattak a borjúból, s a tejből, lakást vehettek nekik a távoli nagyvárosokban (Nyíregyházán és Miskolcon, kinek, hova húzott a szíve). Aztán ott volt a másik család, kinn a faluszélen. Ők sertést hizlaltak, s szintúgy három gyereknek vettek lakást három helyen. És hány hasonló példa van? Számtalan. A falvak azért néptelenedtek el, mert abban a világban az emberek nem bíztak a jövőben, és a gyermekeiket a városokba kergették. Gyermekeik szintúgy nem bíznak a jövőben, és nem szülnek gyermekeket. Lassan olyan ponthoz érünk, amelyben egymást érik a világvégék, a nélkül persze, hogy észrevennénk.
Emberek és rendszerek
A tévedések egyik oka tehát az értelmezésbeli különbség. A folyamatok és a következmények vázolásakor egy-egy részterületre összpontosítunk. Ugyan a vázolt kép pontosan jelzi az adott térség, társadalmi réteg vég közeli állapotát, ezt azonban más térség lakói egyszerűen nem hiszik el, vagy nem fogják fel. Jól példázza ezt a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése során felmerülő vidékfejlesztési problémák. Az állapotfelmérések világosan mutatták a Tisza mente leépülését, s tisztán láttatták a folyamatok végeredményét, ugyanakkor sem a megyei fejlesztési intézmények, sem a budapesti érintettek nem fogták fel, mi rejtőzik a számok, az adatok mögött: a vidéki Magyarország kettészakadt, és gyorsabban süllyed, mint anno a Titanic.
A kettészakadt országrész egyik fele városiasodik, azaz az egykori önellátó, majd jobbára élelmiszert termelő falvak lakóparkokká válnak, és a közeli nagyvárosok tágabb értelemben vett agglomerációjához csapódnak, a másik fele végérvényesen leszakad és segélyre szorul. Ebben a képben a legszörnyűbb, és egyben a legveszélyesebb, hogy e folyamat eredményeképp az országban megszűnt az élelemtermelés. A vidék e tragédiájával senki nem akar, vagy senki sem mer szembenézni. Nem véletlenül. Ma még úgy látszik, hogy a kettészakadt ország egyik fele emelkedik. A Titanic süllyedésekor is ezt mutatta a látszat. Néhány percig. Aztán az egész hajó egyként merült a hullámsírba. Az első rész stílusához visszatérve itt is felmutathatunk egy vers-idézetet, ami adott esetben nem költőhöz, hanem az egykor volt East zenekar munkásságához kötődik:
„Már láthatod, összeáll a kép,
A játék véget ér.
Már láthatod, vesztettünk megint
És koldulunk az életért
A ház falán felirat ég
A tűzfalak vigyázzák rég
Az út vége jól látható,
A gödör felett hullni kezd a hó”
Nos, a kép egyelőre csak érintettek szeme előtt állt össze, s a gödör is csak innen látható. Aki a felemelkedő részen tartózkodik, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a hajónak a vízből épp kiemelkedő fele, soha sem fog elsüllyedni, sőt: egyre magasabbra emelkedik majd. Emiatt nem oldhatjuk meg a helyzetet. A hajó kiemelkedő felének legjobbjai azon fáradoznak, hogy a süllyedő részt is felemeljék. Ez persze lehetetlen. Mindenkit egyként kellene kimenekíteni a süllyedő hajóról, azaz egy igen összetett, átfogó válságkezelésre volna szükség. Ehhez azonban pontosan kellene látni magát a válságot, annak lényegi összefüggéseivel egyetemben.
Ezekhez a lényegi összefüggésekhez juthatunk közelebb a háztáji gazdaságok „világvégéjét” elemezve. A rendszer roppant egyszerűen működött. Egyfelől a már akkor is ipari, közte élelmiszeripari alapanyag termelés felé elmozduló „közös” gazdálkodásból ide helyeződött az élelemtermelés súlypontja, ami valamiféle névleges, ám egyre kevéssé érzékelhető kapcsolatot tartott fenn az ország két oldala között, másfelől nemcsak megélhetési, hanem kitörési lehetőséget is biztosított a benne élő emberek számára. E kitörési lehetőség kétfelé is vezethetett volna. Egyrészt – mint ahogy ez Nyugat-Európában történt – a helyi lakosság városiasodásához, a háztáji gazdaságok farmszerűvé alakulásával párhuzamosan, másrészt a falvakból való kiköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és a falvak elnéptelenedéséhez vagy teljes lakosságcseréjéhez, ahogyan ez nálunk lejátszódott. A lényeg egyébként mindkét esetben ugyanaz: a régi világ lassan elsüllyed. A következmények is hasonlóak, csak az első esetben kevéssé látványosak, mert az új itt nem más régióban, hanem az adott helyszínen bomlik ki, így a kép nehezebben áll össze, s az út vége sem látható oly tisztán.
A háztáji gazdálkodások keretében a szülők megteremtették a gyermekeik továbblépésének feltételeit. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb, és biztosabb megélhetést nyújt majd nekik, mint a viszonylag nagy kockázattal és nagy, ráadásul folyamatos, szabadság és szabadnap nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. A „közös gazdaságok” ugyanezen ok miatt indultak el az iparszerű technológiák felé. Egyszerűen arról volt szó, hogy e módszerek sokkal jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését, mint a nagy élőmunka igényű élelemtermelés. Mindkét lépés érthető, és rövidtávú gondolkodás mellett helytállónak is tűnhet, hosszútávon azonban katasztrófához vezet. E katasztrófát Magyarországon súlyosbítja – és most beszéljünk nyíltan –, hogy egy rendkívül szűklátókörű, önző, és idegen érdekeket szolgáló politikai elit egyszerűen kiárusította az ország élelmiszeriparát. Ez öngyilkos lépés volt, ha tetszik a jéghegy, melynek az ország Titanicként neki ütközött. Mi most azonban a másik oldalra összpontosítunk, mert ami itt történt, világosan jelzi, hogyan emészti fel a jelenlegi civilizáció, mint rendszer a saját létalapjait.
Amikor az első fejezetben példaként választott gazdák kitaníttatták a gyermekeiket, majd városi egzisztenciát teremtettek számukra, saját világuk jövőjét számolták fel. Nézzük meg ezt a folyamatot a rendszer és a rendszerműködés oldaláról. Kiinduló pontunk e téren a természeti rendszerek felépülése, melyet az ún. niche-elmélet segítségével érzékeltetünk:
„Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a niche-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.
Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001. 71-72 o.)
Helyezzük most el e vázlatban az embert. Elvileg ő maga is elfoglal egy adott ökológiai fülkét (niche-t). Ugyanakkor akarva akaratlan számtalan más állat számára teremt élőhelyet. A háztáji gazdálkodás első értelmezésben épp oly életközösséget alkothat, mint egy erdő. Ennek az élőközösségnek a részei: a kert, a gyümölcsfákkal, a fák alatti aljnövényzettel (gyep), a zöldségágyások, s az ezekre épülő élelemláncokkal, az udvar a haszonállatokkal, sertéssel, marhával, lóval, esetenként juhval vagy szamárral, a baromfiudvar, és természetesen a ház. A rendszerben megtalálható minden. Az is, amit az ember kártevőnek hisz – azaz a haszonnövények fogyasztói, az ember táplálék-konkurensei –, a kártevők természetes ellenségei legyen szó rovarokról, madarakról, vagy más ragadozókról, vagy épp a különféle férgek háziasított „ellenségeiről” a macskákról, a „nemesített” őrzővédő, vagy épp férgező kutyákról, vagy akár görényről. E természetes élő közösségben mindennek helye van. Az emberi munka számtalan niche-t hoz létre és tart fenn. A „háztáji” így tulajdonképpen az egykor volt természetes kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje. E modell azonban csak addig maradhat fenn, amíg külső társadalmi kapcsolatrendszere is élő. Amíg a város környéki gazdák a városok piacain értékesítik a termékeiket — ilyen piac alatt értve a kisüzemi pékségeket, tej-, zöldség-, és egyéb feldolgozókat is — e kapcsolat közvetlen és mindkét fél számára jól érzékelhető. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej-, és konzervgyárak a közvetlen kapcsolat megszűnik. E pillanatban szakad ketté az ország végérvényesen. (E szakadást több más mozzanatban is tetten érhetjük, ez az utolsó pont azonban végleges, innentől kezdve többé nem forr össze, ami valaha egy volt.)
A külső kapcsolatrendszer változása lassan felborítja a teljes életközösséget. Ez az a pillanat, amikor a pénz (csere)eszközből céllá válik, az ember pedig a nélkül esik ki az adott ökológiai fülkéből, hogy ténylegesen elpusztulna. A természeti rendszerek sokaságában egyetlen olyan elem sincs, amely ne az n dimenziós niche-tér valamely pontján foglalna helyet. Mondhatni ez a tér a természet, a Teremtett világ valósága. Ha valaki két lábbal a földön áll, ebben a valóságban áll. Ha nagyon tudományosak akarnánk lenni, nevezhetnénk ezt szuper-realitásnak (aminek ugyan többletjelentése nincs, de milyen jól hangzik?). A civilizáció azonban a szó legszorosabb értelmében kiemelkedik e térből. Amit létrehoz, emiatt tulajdonképpen nincs is. Ez az, amit Hamvas Béla káprázatnak nevez. Amikor egy pénzügyi szakember mereven ragaszkodik szakterülete szabályaihoz, vagy egy „vízügyes” a gátjaihoz, egy agrármérnök az agro-technológiához, olyasmihez köti magát, ami tulajdonképpen nincs. Ami csak látszat. Persze egy rövid történelmi időszakban nagyon is kézzel fogható látszat, mely elrejti, eltakarja a mögötte megbújó valóságot, a romlást magát…
A bomlás első lépcsője a külső kapcsolatrendszer sérüléséből következik, ennek a jele és a talán következménye is, hogy a pénz egyszerű (csere)eszközből céllá válik. E tény következményei persze eltérők lehetnek. Az élőközösségek által felhalmozott ún. biológiai produktum elsődlegesen a közösség egészének fennmaradását szolgálja. A rendszer többé-kevésbé zárt. Ha teljesen zárt, akkor gyakorlatilag sebezhetetlen és állandó, de ilyen részrendszer elképzelhetetlen. Minden életközösség csupán egyike valamely nagyobb rendszer együttműködő alrendszereinek. A háztáji gazdaságok kötődése e téren kettős, egyfelől a természet, a táj alrendszereihez, másfelől pedig a társadalom, a gazdaság alrendszerihez is kapcsolódik. Amíg a pénz jobbára csereeszköz, addig a természeti rendszerekhez való kapcsolódás az erősebb. Ennek a helyzetnek ezer egy oka van, akárcsak annak, miért is nem szólalt meg a harang az egyszeri püspök tiszteletére. Ugye itt az első az volt: mert nincs harang. Innentől kezdve a többi ezer ok felsorolása felesleges. A háztáji gazdálkodásunk esetében is akad egy ilyen elvi ok. A pénz azért marad eszköz ezekben az esetekben, mert azt, amit maga a gazdálkodás létrehoz, máshonnan nem lehet beszerezni. De még csak valamiféle helyettesítőjét (nagyon szép tudományos szakszóval: funkcionális ekvivalensét) sem. Ez pedig az egészséges élelem. (Az a helyzet egyébként, hogy ezt ma sem lehet máshonnan beszerezni, de annak látszó tárgyakat igen.) A háztáji gazdálkodásban azért nem lehet cél a pénz, mert azt, amit csak magam tudok létrehozni felesleges eladnom azért, hogy máshonnan vásároljam vissza. A pénz céllá válásának alapfeltétele e téren az élelmiszeripar kialakulása. A kenyérgyár ugyanis sokkal olcsóbban tudja létrehozni az általa kenyérnek nevezett és annak is tűnő tárgyat, mint a háztáji gazdaság a kenyeret. Hogy az egyik hazudik, és a technológia következtében a tényleges tartalom akár többszörösével is csökkenhet, nem látszik. Nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Ráadásul a minőségromlás is lassú folyamat eredményeképp jut el oda, hogy a mai pékárunak már alig van valami köze a szó eredeti értelmében kenyérnek nevezhető élelemhez.
Amikor a háztáji gazdálkodás valamely eredménye, illetve egy ahhoz a megkóstolásig hasonlító termék olcsóbban megvásárolható a boltban, a gazdálkodás által megtermelt javak köre szűkül (már nem termelem meg, inkább megveszem), ugyanakkor a kieső termék helyett pénzre van szükség. Ennek a folyamatnak a következtében az egész életközösség fenntartása helyett a termelés a pénzt hozó elemek előállítása kerül előtérbe. A kert helyén megjelenik a gyümölcsös illetve a fólia, az udvar helyén a gépállomás, illetve a sertés és a tehenészeti telep, a ló, ökör helyét a traktor veszi át, és a háztáji gazdaság farmgazdasággá alakul. Ezek között a keretek között már sem a kártevőknek, sem természetes ellenségeiknek nincs helye. Az ember totális háborút folytat az élet ellen, a rendszeren belüli együttműködést a kíméletlen vegyszerhasználat veszi át. A folyamat mellékterméke egyfajta egyneműsödés, az egyik gazda csirkefarmot alakít ki, a másik tehénnel foglalkozik, a harmadik sertéssel, és így tovább. A lényeg azonban természeti oldalról nézvést a korábbi niche-tengelyek felszámolása. Látni kell azonban hogy e keretek között az ember, ha megfogyatkozott létszámban is, de ott marad a rendszer középpontjában. Ez az a pont, ameddig a vidékfejlesztők többsége eljut. Idáig szeretnék a magyar vidéket felemelni. Magyarországon ugyanis a folyamat egy kicsit másként játszódott le. A pénztermelő ágazatok előretörése és az életközösségek felbomlása megtörtént, de a jövő feléléséből nyert erőforrásokat nem a termelés „korszerűsítésére”, farmgazdaságok kialakítására fordították. A háztáji gazdaságok egyre nagyobb, gyakran emberpróbáló erőfeszítések árán egyre rosszabb körülmények között teremtették meg annak a feltételeit, hogy az ember eltűnhessen a vidéki falvakból. Az ember mindkét esetben kiemelkedett a természetből, mindkét esetben virtuális térbe került, csak a farmgazdaság kialakítása mellett helyváltoztatás nélkül.
Ami mindkét esetből kitűnik e folyamat lényege. Az emberi társadalom fejlődése során saját létalapjait emészti fel. Mindegy ugyanis, hogy a vidéki lakosság helyben marad-e, avagy városba költözik, az eredmény így is úgy is a lélekszám radikális csökkenése. A példaként választott két család három-három gyereket adott a városnak. Ezek a fiatalok ma 40 év körüliek. Közülük kettőnek (akik egymással házasodtak össze) három, egynek egy gyermeke van a többiek gyermektelenek. És ezek az arányok többé-kevésbé jellemzőek a városok, illetve a városi életmódú települések lakosságára úgy hazánkban, mint nyugaton. Az alapok felélésének más jelei is vannak. Az életközösségben való gazdálkodás mellett a termőföld megújulása folyamatos volt. Ez a rendszer lényegéből fakadó sajátság. Az iparszerű technológiák mellett azonban a termőföld képtelen megújulni. Ma ott tartunk, hogy az Európai Unióban a föld lepusztulása 17-szer nagyobb ütemű, mint a megújulása és a folyamat sajnos nem lineáris, hanem exponenciális függvény mentén halad, azaz ez az ütem folyamatosan nőni fog. Itt egy azon folyamat két oldaláról van csupán szó. Idevehetjük harmadik oldalként – csak vázlatosan – az élelmiszerek tápértékének csökkenését. Mindezt tényleg csak jelzés értékűen ábrázolva. Prof Márai Géza vizsgálatai szerint a búza vas tartalma 1949 és 1962 között 21%-kal csökken, ez az arány 1995-re eléri a 71%-ot. A kalciumtartalom 1963-ig 12%-kal, 1995-ig 78%-kal csökken. Bármit is veszünk alapul, az eredmény nagyon hasonló. E hasonlóságokból tényleg összeállhat a kép: a játék véget ért.
Tévhitek és tévedések.
A végjáték hossza és tényleges lefolyása több pont is bizonytalan. E bizonytalanságok okozzák azokat a tévedéseket, melyek mentén az elemzések létjogosultságát és a helyzet drámaiságát megkérdőjelezhetjük. Tévedéseink azonban nem a folyamatok irányára, és ütemére vonatkoznak, sokkal inkább annak adott időponthoz kötött eredményeire. Azaz nem abban tévedünk, hogy a szálak egyre gyorsuló ütemben bomlanak fel körülöttünk, hanem abban, hová is vezet ez a bomlás, mondjuk 2012. január 24-én. Megoldást jelenthetne, ha az ilyesfajta jövendölésekről lemondanánk, mint ahogy ezt sokan meg is teszik, óhatatlan azonban, hogy egy-egy jól érzékelhető következményt előre jelezzünk. Példának okáért a vidéki Magyarország összeomlását.
Végezzünk el itt egy gondolatkísérletet. Vegyünk egy egyszerű falut valahol a vidéki Magyarországon, talán Cserehátban, Zemplénben, Bodrogközben, Somogyban, az Ormánságban, vagy bármely más, a városoktól és az idegenforgalmi látványosságoktól távoli körzetekben, válasszunk egy adott időpontot, mondjuk 1970-es évekből és hasonlítsuk össze a két időpontbeli állapotot. A lélekszám a kiindulásként választott ponton területenként eltérő arányban ugyan, de mindenütt egy nagyságrenddel nagyobb volt. A szorzó számok eltérőek példának okáért a Bodrogköz falvaiban 1,5-5 közötti értékeket találunk, Somogyban inkább 3-7 között alakul e szám, és a statisztikák arra utalnak, hogy a folyamat iszonyatos mértékben felgyorsult. Egyes kistérségek lakossága évről évre egy mai falu lélekszámával (250-300 fő) fogy. Ugyanakkor a 70-es évek környékén itt a falvakban 1500-1800 ember lakott. Ha csak ezeket a mozzanatokat hasonlítjuk össze, akkor is világosan látszik, a vidéki Magyarország összeomlott. Itt szó sincs arról, hogy az események a jövőben következnének be. Amiről beszélünk, ezen vidékek esetében a múlt. És már nem is annyira a közelmúlt. Az utóbbi 20 évben a folyamatok kétségtelen felgyorsultak, ezzel együtt mára az összeomlás mindenütt túljutott a billenési ponton. Az itt élők számára ez egyébként már a nyolcvanas években is látható volt, részben ez volt az oka az ekkor induló menekülési hullámnak. Ugyanakkor a vidéki Magyarország összeomlása az ország széles közvéleménye előtt ma sem nyilvánvaló. Itt azonban a közvélemény téved. Kérdés azonban, hogy miért? Az emberek nagy többsége még helyben sem érzékeli a nyilvánvalót. Nagyon jó példa erre a sárospataki honlap fóruma. Magában a Sárospataki Kistérségben is oly nyilvánvaló a vidéki Magyarország teljes és visszafordíthatatlan pusztulása, még sem érti, érzi sem a kistérség, sem a város vezetése, mint ahogy a lakosság nagy része sem. A fórumon megjelenő – gyakran valamiféle globális összeomlásba ágyazott – jeleken a hozzászólók nagy része dühöng, vagy inkább dühöngött, s maga a fejezet, ahelyett hogy a helyi problémák felvetése felé fordult volna, teljes érdektelenségbe fúlt. Mint ahogy ugyanilyen érdektelenség jellemzi azokat a próbálkozásokat, melyek más oldalról közelítenek a kérdéshez. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érzem, hogy nagyon fontos tisztázni, mi is áll a tévedések és az érdektelenség hátterében.
Első körben meg kell említeni azt a lélektani okot, amely általánosan jellemzi az ilyen jellegű oldalakat. Amikor valaki szembesül a rendszerszintű összeomlás tényével, hirtelen minden erejével megoldásokat keres. Egy ideig komolyan érdekli a téma, de miután kísérletei kudarcba, illetve érdektelenségbe fulladnak, elfásul. Ezt csak aláhúzza, hogy bár az összeomlás bizonyos szempontból jól érzékelhető, más nézőpontból viszont az élet megy tovább a maga útján, s ezen az úton minden változatlannak látszik. Az ellentmondást mindenki a saját lelkialkatának megfelelően oldja fel. A legáltalánosabb képlet szerint azért tévedünk, mert nem számolunk a rendszer tehetetlenségével és a tartalékaival.
De csakugyan erről van szó?
A rendszer szintű összeomlás lényege, hogy bár bizonyos jelei mindenütt felbukkannak, ezek jellemzően csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Ennek következtében általában mindenki érzi, a szakmájában, az egészségügyben, az oktatásban, a lakóhelyén, vagy érintettségétől függően ezek valamelyikén ugyan nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszen a világ működik köröttünk. Működik, de mindenütt rosszul és egyre rosszabbul működik. Az összeomlás jelei mindenütt tetten érhetőek, ugyanakkor a világnak van egy szelete, amelyet egyelőre – legalábbis látszat szerint – a bomlás még nem ért el. Egyelőre van (egyre drágább) áram, gáz, étel és ital, (egyre gyatrább) közlekedés, távközlés és (egyre romló) közbiztonság. Mindemellett látni kell, hogy bár a folyamatok iránya egyértelműen rossz, néhány részterületen (internet, számítástechnika, bizonyos energiatermelő ágazatok, tudományágak) ugrásszerű „fejlődés” tapasztalható. Ennek tudható be, hogy pl. a biotechnológia élvonalába tartozó, ám a vidéki Magyarország összeomló régióiból származó kutató a szó legszorosabb értelmében kettészakad. Egyfelől látja szülőföldjének pusztulását és az ottani élet kilátástalanságát, másfelől saját szakterülete jelentőségének növekedését. Természetesen ugyanilyen jelenségekre az élet másterületein is felfigyelhetünk. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges is időleges volta mellett tör lándzsát. És itt jutunk el a tévedéstől a tévhitig. De vajon a rendszerszintű összeomlás, avagy a részleges válság tételei alapulnak-e tévhiten?
Az ilyen jellegű kérdésre nagyon nehéz helyesen válaszolni. Nehéz, mert mint jeleztük, az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. Mondhatni, mindannyiunk lelki békéje kiszámítható és biztos jövőt követel meg. Összeomlás lehet, majd 5-50 év múltán attól függően, hogy az adott vélemény alkotójának közelítőleg mennyi ideje lehet hátra az életből, avagy 2-300 év múltán, ha nem csak saját létére, hanem bizonyos körben a leszármazottaira, gyermekeire, unokáira is tud még gondolni. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremeti meg. Ezzel azonban még mindig nem léptünk ki a káprázat köréből. Az itt jelzett érvek és magyarázatok sokkal inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat. (Bár némi közvetett hatással talán ezek esetében is számolhatunk.) A jelen akár rövid, akár középtávú fenntarthatóságának (hosszú távú fenntarthatósággal talán a legelvakultabb technokratákat leszámítva senki sem számol), illetve a békés és lassú átmenet lehetőségének tévhite a valóság talaján a rendszerszintű összeomlás és a technikai civilizáció egyes sajátságaiból, illetve ezek kölcsönhatásaiból fakad.
Térjünk vissza egy gondolat erejéig a természeti rendszerek modelljéhez. Gondoljuk át ismét, hogyan is épül fel az ökológiai fülkék n dimenziós tere. E térben az egyes niche-tengelyeket részben valamilyen fizikai jellemző, részben azonban maguk a niche-t kitöltő élőlények határozzák meg. Miután az egyes élőlények maguk is jelentősen hozzájárulnak a fizikai jellemzők változásaihoz, illetve fennmaradásukhoz, összességében azt mondhatjuk, az n dimenziós tér a természeti rendszer működése során és révén alakul ki, és végeredményben e működés tartja fenn. Csak a folyamat szemléltetése érdekében fussunk végig egy adott tengelyen. Legyen ez a vízellátottság. Ahhoz, hogy bizonyos növények egy adott helyen megtelepedhessenek vízre, mégpedig különböző mennyiségű vízre van szükségük. Itt most nem vesszük figyelembe, hogy e víz honnan is származik, csak a végeredménnyel számolunk. A Tisza mentén, mondjuk Szolnok közelében ez a vízmennyiség természetes körülmények között évi 600-1000 mm-nyi összcsapadéknak felel meg. A víz azonban nem egyenletesen érkezik, térben és időben eltérő a mennyisége, ráadásul növényzet híján nagy része elfolyik vagy elpárolog, egy része beszivárog a talajba. A beszivárgás, elfolyás, párolgás hármassága különféle áramlásokat, párateltséget és páraéhséget alakít ki, amely ciklikusan változik a területen lévő víz mennyiségétől függően. Ezeket a tényezőket alakítja át a növényzet. Növényzet nélkül a talajban a víz egyrészt lefelé áramlik, másrészt felfelé, attól függően, hogy vízbő, vagy vízhiányos időszakban vagyunk. A felfelé áramlás olyan ásványi anyagokat hoz a felszínre, melyek módosítják a talaj vízáteresztő képességét, így a beszivárgást és különféle áramlásokat is. Ha azonban a felszínt növényzet borítja, a talajban csak lefelé áramlik a víz, felfelé a növények gyökereiben halad, így az általa szállított anyagok nem a felszínen csapódnak ki, hanem beépülnek a növények testébe, és az adott élővilág által feldolgozható formában hullanak ősszel a talajra. Ezáltal fokozatosan változik a talaj szerkezete, tápanyag tartalma, változnak biológiai és fizikai adottságai is. E változások újabb és újabb fülkét (niche-t) nyitnak meg, melyek néhol látványos, néhol kevéssé látványos változásokat eredményeznek. A folyamat végeredményeként alakul ki az az n dimenziós tér, melynek mértékét ma a biodiverzitással, vagy a biológiai sokszínűséggel mérünk. Ha ebben az n dimenziós térben egy faj a fülkék lerombolásakor felszabaduló energiára alapozná az életét, nagyon gyorsan megszüntetné saját létalapjait. Az egyes fülkék (niche-ek) megszüntetésével ugyanis tengelyek sorát számoljuk fel, így az eredeti n dimenziós tér helyett n-x dimenziós teret kapunk, melyben nagyon gyorsan kimerülnek az adott faj lehetőségei, így az együttműködésre képtelen fajok, illetve alrendszerek e térből kiselejteződnek.
Ennek tudatában nézzük meg ismét a háztáji gazdálkodásukat, mint ilyen alrendszert. Maga a gazdálkodás egyben életközösség is. E tekintetben zárt, az emberi szükségletek oldaláról viszont nyitott. Azaz bizonyos áruk előállítására már képtelen. Nem eleve és nem szükségszerűen. A folyamat kezdetekor e gazdaságunk teljesen önellátó, mindent meg tud termelni, s némi fölösleget is létre tud hozni. E fölösleget kezdetben saját keretei között osztja szét egyfajta szakosodásnak megfelelően. A szakosodás alapja, hogy olyan szükséglet jelenik meg a rendszerben, amit a közösség maga nem tud megfelelő hatékonysággal kielégíteni. E változások megteremtik az életközösség felbomlásának lehetőségét. A közösségi gazdálkodás ugyanis csak ott és csak addig marad fenn, amíg az eredményeként előálló javakat nem lehet máshol egyszerűbben beszerezni. Ha valaki négyegységnyi munkával állítja elő a létfenntartáshoz szükséges tárgyakat, miközben kétegységnyi munkával az élelmét, összesen hategységnyi tevékenységre van szüksége az élethez. Ha viszont újabb kétegység befektetésével az élelemből annyi felesleget tud termelni, amennyiből e javakat beszerezheti, két egységet nyert. A létfenntartáshoz szükséges cikkek iparszerű termelése szükségszerűen vezet el a közösségi gazdálkodás felbomlásához (ha a folyamat évszázadokat vett is igénybe és nem is volt olyan egyszerű, mint azt e vázlatos megközelítés alapján hihetnénk). A közösségi gazdálkodás megszűnése az életközösség egyszerűsödését és egyben visszaszorulását okozza. Így jutunk el a háztáji gazdálkodásig. Mint láttuk, ennek az életközösségnek egyaránt része az ember, a haszonállatok, és a hozzájuk csapódó állatsereglet a különféle rovaroktól, rágcsálóktól, a madarakon át a két- és négylábú ragadozókig. Az élelemláncba az egyes szereplők jelenlétét elsődlegesen a természetes ellenségek köre, azaz a ragadozó és a zsákmányállat viszony határozza meg. Jól nyomon követhető ez a gyümölcsös kertek esetében. Egy gyümölcsényben a „növényvédelmet” részben a „kártevők” természetes ellensége, részben a termés betakarításának módja szabályozta. Az érő gyümölcsből elsőként a beteg, sérült, férges elemek hullanak le. Ezt az állatokkal etették meg. Az egészséges gyümölcsöket takarította be az ember, majd viszonylag jelentős mennyiséget hagyott a fákon, a „növényvédelmi szolgálatot” is ellátó madarak számára. Az egész rendszer úgy épült ki, hogy a teljes élelemláncnak helye legyen benne, ökológiai fülkéi (niche-ei) ne sérüljenek. Ez azonban meghatározta, mennyi felesleg hozható ki a rendszerből. Ez a mennyiség még az 1900-as évek közepén is jócskán elég volt egy-egy gazdálkodás fenntartásához. Akkoriban Kecskemét környéken, a szegélyeken, a különféle hagyományos gyümölcsösökben, szőrös mezsgyéken megtermett annyi I. osztályú barack, hogy az érési időszakban egy-egy tehervonatnyi mennyiséget össze lehetett rakni 5-6 óra alatt. A technológiai váltást követően ugyanannyi idő alatt már csak egy kamionnyi árut lehetett összeszedni.
Az iparszerű élelmiszertermelés azonban mindent felborít. Itt szinte mindegy melyik utat vesszük alapul az eredmény ugyanaz. A láncok felbomlásához elsősorban olyan termékek kellenek, melyek előállítása és folyamatos beszerzése meghaladja az egyes gazdaságok teljesítőképességét. Itt megint hasonló mozzanatot érhetünk tetten, mint az közösségi gazdálkodás felbomlásakor. Ahhoz, hogy e szereket be lehessen szerezni a gazdálkodásban megjelenő felesleg mennyiségét kell növelni. Maga a gazdálkodás így kevesebb termékre összpontosul, de egységnyi termékből nagyobb mennyiség előállítására törekszik. Ebben az esetben már nem elégedhetünk meg az élelemlánc által teremtett egyensúllyal. A természetszerű szabályozást az anyaföld elleni totális háború, s a vegyi fegyverekkel végzett tömegpusztítások váltják fel. E tömegpusztító fegyverek aztán nem csak a kártevőket iktatják ki a rendszerből, nem kímélik azok természetes ellenségeit sem. Végeredményben számos ökológiai fülke (niche) megsemmisül. Ezzel egyébként a háztáji gazdálkodás életközösségei össze is omlanak, mely összeomlás az ember számára a külső energia befektetések miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetve érzékelhető, ha a háztáji gazdaság világában egységnyi termék befektetéséhez egységnyi energiára volt szükség, akkor ma (a vegyszerhasználatot nem számítva) 16 szoros energia befektetésére van szükség. Tehát ahhoz, hogy ma élelmiszeripari alapanyagot állítsunk elő a korábbi élelemtermelés helyett, 16-szor annyi energiára van szükségünk. És az eredmény csak élelmiszeripari alapanyag! Nem fogyasztható közvetlenül. A folyamat, akár a nyugati, akár a hazai mintát vesszük alapul hosszútávon e gazdálkodási forma felszámolásával járt. Nyugaton ez azért nem vezetet egyúttal összeomláshoz, mert – ha nagyobb energia árán és silányabb minőségben is – az iparszerű farmgazdaságok és az élelmiszeripar előállította a rendszer fennmaradásához szükséges élelmet. Hazánkban azonban az iparszerű gazdálkodás nem a vidéki szerkezet keretei között alakult ki, hanem egy erőszakos szövetkezetesítés, majd a szövetkezeti tulajdon kisajátítása, az emberek becsapása révén. A háztáji gazdaságok nem alakultak át iparszerű gazdasággá, hanem egy ideig azok mellett működtek, majd saját alapjaikat felszámolva szűntek meg. Igaz, ebben nem kis szerepet játszottak a külső szabályozások, és az utóbbi évek agrárstratégiai elképzelései is.
E folyamat mellékhatása egyfelől az élelemtermelés megszűnése, másfelől az élelemtermelésre alkalmas vidéki lakosság kihalása. Mindezek a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy mindez a városokban még sem érzékelhető, azt egyedül annak köszönhetjük, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak „funkcionális ekvivalensével” a városokat. Természetes, vagy ahhoz közeli körülmények között az élelemtermelés megszűnése a város és a vidék tengelyének ilyetén való széttörése, közvetlenül is érzékelhető válságot, mi több tömeges éhezést okozott volna. Ahhoz, hogy értsük a folyamatokat, illetve fel tudjuk fogni, milyen következményekkel kell szembenéznünk, tisztán kell látnunk, miért nem érzékeljük közvetlenül, mi is játszódik le a szemünk előtt. Itt ugyanis nem elsősorban a rendszer tehetetlenségéről és nem is a tartalékairól van szó. A tévedések e téren mindent áthatnak. A tartalékok nem tartalékok, a „tehetetlenség” helyett pedig sokkal találóbb volna a „telhetetlenség” szó használata.
A vidéki Magyarország nem függetleníthető a városi Magyarországtól. Ha az egyik süllyed, miközben a másik kiemelkedik, egyfajta érzéki csalódásról van szó. Amikor a rendszer túljut a billenési pontján, egyként fog alázuhanni. Ezt a városok éppúgy nem kerülhetik el, ahogy a korábbiakban jelzett térségek falvai sem kerülhették el. Elvileg persze ennek az összeomlásnak be kellett volna következnie. És ha a dolgok mélyére nézünk, gyakorlatilag már be is következett: elég itt az élve születési statisztikákra, a válások számára, vagy a munkanélküliségre, vagy az ország gazdasági lehetőségeire, érdekérvényesítő képességére gondolni. Ám ezek a jelek valóban egy emberöltönyi idő múltán válnak majd az összeomlás érzékelhető valóságává. Ezek alapján nyugodtan mondhatánk, még legalább 40 évünk van, élvezzük, amíg lehet, ám ez is csak egy a lehetséges tévedések közül. A kérdés ugyanis nem az, hogy a rendszer tehetetlensége, illetve tartalékai (az országon kívüli és belüli harmadik világ túlnépesedése) meddig tartanak ki, sokkal inkább az, meddig sikerül pótolni az élelemtermelés itt jelzett összeomlásából adódó hiányt. Azt kell tehát világosan látni, hogy mit is eszünk. Ha ezt látjuk, sejthetjük, meddig jut nekünk még étel és ital.
A felvezetőben már jeleztük, egy részleges élelemtermelő gazdálkodáshoz képest ma 16-szor annyi energiát használunk fel, tegyük hozzá 44-szer annyi vegyszert. Ezek az arányok a teljes élelemtermeléssel összevetve még feltűnőbb aránytalanságot mutatnának. A termelés szinten tartásához szükséges energiamennyiség azonban egyre gyorsuló ütemben növekszik. Ennek oka a természetes rendszerek szerkezet- és egyben működésváltása mellett az alapok — itt elsődlegesen a termőtalaj felélése. Ma 15-17-szer gyorsabban pusztul a termőföld, mint amilyen arányban „megújulni képtelen”. Az elterméktelenedés üteme nő, emiatt egyre nagyobb mértékben szorulunk rá az egyre jelentősebb energia és vegyszerigényű iparszerű termelési módokra. Mindezt egy olyan közegben, amikor a termelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító készleteink hihetetlen mértékben fogynak. Itt természetesen nem csak az olajra kell gondolnunk, ám kétségtelen, hogy az olaj e rendszer kulcseleme, és egyelőre úgy tűnik, mint ilyen nem is helyettesíthető.
Ha a rendszerszintű összeomlást akarjuk szemléltetni, egy hálót kell elképzelni, amelyben a szemek időnként elpattannak, de abban a pillanatban megjelenik a karbantartórészleg és vagy helyre hozza a hibát vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Addig, amíg a bomlás és a helyreállítás arányban áll egymással, egyfajta mozgó, változó egyensúlyról beszélhetünk, amit persze a kiesett hálószemek környezetében ettől még érezhetünk komoly válságnak, vagy egyenesen összeomlásnak. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy a karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Mindez szükségszerűen jelenti az adott háló által meghatározott világ végét. A rendszerszintű összeomlás lényege nem annak mértékében ragadható meg, hanem következményében, azaz abban, hogy a régi egyensúly már nem állhat helyre. A jelenlegi helyzetben már túlléptünk ezen a billenési ponton. A rendszerszerű összeomlást azért nem érzékeljük, mert bár egyre több csomópont foszlik szét, egyre több helyen hull darabokra a háló, egyre komolyabb és komolyabb változások figyelmeztetnek a közeledő átalakulásra, van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa, illetve ha itt történik valamilyen sérülés (pl. lokálisan egy-egy természeti katasztrófa, technológiai baleset) azokat helyreállítsa. Ahhoz azonban már most kevés, hogy a rendszer hossztávú stabilitását, illetve ennek lehetőségét megteremtse. Ez az „egyetemes” helyettesítő a kőolaj. És most, hogy a természeti rendszerek átalakulása (lásd még: globális éghajlatváltozás a golfáramlat és a Mexikói-öböl) egyre nagyobb mértékben hat ránk, egyre nagyobb mennyiségre volna szükségünk belőle. Nos, az előjelek e téren elég lehangolóak. Úgy tűnik, hogy a kőolaj kitermelése nem fokozható. Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk a gépjárműveinkbe, mivel világítunk, mivel fűtünk. A kérdés az, hogy mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabb ütemben széteső csomópontjait. Hogyan tudjuk az n dimenziós természeti térből kiemelkedett világunkat fenntartó háló szemeit újra fonni. Erre a jelenlegi tudásunk szerint csak az olaj ad lehetőséget. (Itt a bomlás mértékére és ütemére egyaránt tekintettel kell lennünk. Mondhatni: a méret a lényeg.) Az olajcsúcs, majd az ezt követően jelentkező olajhiány nem energetikai kérdés. Így aztán az energiaválság megoldása semmivel sem odázza el az összeomlást. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Nagyjából úgy, ahogy a háztáji gazdaságok világa szétesett cirka a tíz-tizenöt év alatt.
Elemzésünk itt körbe ért. Visszatértünk a címhez. A hálószemek ugyanis nem csak és nem is elsősorban az olaj segítségével pótolhatók. Hasonló eredményeket érhetnénk el bizonyos áldozatok árán, illetve energia- és tőkebefektetések révén is. Ehhez azonban be kellene látnunk, a folyamatok egyértelműen az összeomlás irányába futnak, s szinte valamennyi érintett területen túljutottak a billenési ponton. Magyarán: ahhoz, hogy felkészülhessünk a változásokra, el kellene hinnünk, hogy lesznek változások. E téren teljesen félrevezető tehetetlenségre és tartalékokra hivatkozni. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megmenteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz. Abban a pillanatban, amint a jelenlegi általános helyettesítőnkből nem marad elég ahhoz, hogy a szükséges pontokon beavatkozzunk, a világunk a semmibe hull majd. És természetesen ez sem az „armageddon”, csupán egy meglehetősen szűklátókörű, magát törvényen kívülállónak képzelő civilizáció teljes – és ha lesz egy kis szerencsénk – végleges bukása.
2 hozzászólás
Nagyon érdekes volt az írásod, én mégis azt gondolom, hogy minden ezen a földön folyamatos változásba van. Nem véletlenül nem fejlődést írok, mert nem minden szegmense az. A föld maga is, és az ember maga is, változott és változik folyamatosan. Hogy ez a folyamat évezredek múlva hová vezet, senki sem tudja, mint ahogy az ősember sem tudta, hogy mivé lesz a világ több ezer év múlva. Ilyen lett. Ilyenné tettük és majd, olyanná fogjuk tenni, amilyen lesz. Ez jó vagy rossz? Nem tudjuk, mert csak beszélünk egy „más” világról, de ezt csináltuk, csináljuk, tehát ez van. Talán nem is lehetne más, mert beszélni valamiről könnyű, de egyáltalán nem biztos, hogy működőképes, mert világunkat nagyon bonyolult folyamatok működtetik és minden mindenre hatással van. Nem tudom mennyire világos amit írok, a lényeg az, hogy nem hiszek az összeomlásban, inkább az olyan változásokban, amelyeket mi generálunk, miközben alkalmazkodunk is hozzá.
Kedves Szusi!
Kösz, hogy itt jártál. A változásokról írtam, és arról, ki hogyan éli meg. Az összeomlásban én sem hiszek. Mint ahogy nem hiszek az atomerőművekben, a technika fejlődésében, az erkölcsi eldurvulásban, a bankokban, a hitelben, az Európai unióban, és még sok minden másban sem. Sajnos azonban ezek léte független a hitünktől. Az összeomlás olyan változások sora, melyek valami újat, valami egészen mást hoznak. Olyasmit, aminek elfogadására még nem készültünk fel. Hogy ez jó lesz, avagy rossz? – Számtalan módon lesz átélhető. És itt az átélés a lényeg, túlélni ugyanis semmit sem lehet. Ami velünk történik elkísér bennünket egy életen át.
Barátsággal:
G.